FÜRDŐSHOW A SZEGEDI MAXIMÁLIS SZERETETSZOLGÁLATNÁL

13 jún, 2012

Történetem bevezetőjében vagy inkább előszavában, engedje meg a kedves olvasóm, hogy néhány sort írjak előbb magamról, ugyanis a történetnek az egyik szereplője és egyben szenvedő alanya, azaz kárvallottja is én vagyok. Ez a nagy novella az élet színjátékának az ajándéka, hisz a téma mindig az életben és előttünk hever. Még akkor is, ha kissé élcesen, talán a poén különös köntösébe öltöztettem több szálon ezt a nagy novellát. Meg aztán manapság a derű, mintha fogyóeszközként hiánycikk lenne, írtam ezért így. Ugyanakkor a félreértés elkerülése végett, eleve el szeretném oszlatni az előítéleteket a szeretetszolgálatok, és a karitatív szervezetekkel kapcsolatos negatív érzelmekről és téveszmékről a valóság talaján állva, továbbá a tiszta igazságokról is felvillantva a valós tényeket.

Tehát úgy osztom meg a történetet és annak a bohózatba illő elemeit mindenkivel, hogy az nem sérti sem a személyiségi jogokat, sem a szólásszabadságot. Egyszerűsége ellenére, azonban tartalmazza a fájdalmat is, és a poént is, tisztességesen ízesítve, és egyszerre körül is írva a dolgokat. A miniszoknya alól felvillantott fehérnemű kíváncsisága és élménye vezesse tehát önt kedves olvasóm, amikor e nagy novellát átolvassa, és derülhet.

Történt, hogy várván a tavaszt 2012 márciusában, és miként évek óta tehettem, heti rendszerességgel igénybe tudtam venni egy arany áldást, a mind jobban lecsúszó szegény nyomorult, és mind jobban az igen-igen szerénnyé zsugorodott nyug, azaz inkább nyög díj helyzetemnél fogvást.

Ezt az arany áldást én elneveztem a borotválkozásnak, sőt még ide tartozik a fürdés is, mit a Maximális Szeretetszolgálatnál ejtettem meg, mint tisztulási rítust, rendszeresen a külsőmben.

Nemcsak kedvesek, rendesek voltak mindig velem, hanem meg tudtam ejteni még a napi újságolvasást is, és azt tapasztaltam, hogy tán még a sorstársak is viszonylag normálisan viselkedtek egymással, sőt össze is fogtak, ha kellett…

Az elmúlt évben egy a saját magamon esett történetet is lejegyzeteltem érdekes álom formájában, mely a SZENT JOHANNA MA IS LÉTEZŐ EREJE… címmel született meg tollamból.

E szép művemet közre is bocsájtottam, sőt még az internetre is kitettem.

Ugyanis az a történet is ugyanígy, mint ez, a március 15. körüli időben játszódott le.

Már-már úgy tűnt, lehet, hogy élmény nélkül maradok ez év március 15.-re.

Azonban ebben az évben sem nem került el engem az a szerencse, hogy egy újabb élménnyel gyarapodjak. Sőt, még hogy egy kicsit bölcsebbé is legyek…

Pedig a várva várt esemény, jelzés, épp a márciusi nemzeti ünnepünk napjai körül mégiscsak megjelent, épp a személyes életemben. Igaz, az utólag játszódott le, de azért az, csak nem maradt el.

Ez az élmény egy show számba menő kabaréval kezdődött, épp a nemzeti ünnepünk előtti napokban.

Amikor is mint köztudott illendő letisztálkodni a szennyesünket, hogy tiszta lélekkel és testtel adjuk át magunkat az ünneplés örömének, legyen az a személy akár újgazdag, vagy épp hajléktalan koldus.

A borotválkozás rítusa, és a tisztálkodás élményében való részesülésem helyszíne, a Maximális Szeretetszolgálat fürdőhelyiségére korlátozódott, hacsak nem akartam a szabad Tiszai folyóvíz kora tavaszi igencsak hidegebb hűsítő áldásait élvezni a napsütésben.

Vagy, épp a lavór segítségét kellett volna igénybe vennem. De inkább megmaradtam a fürdőhelyiségnél.

Természetesen a szabályok virágcsokra is járt a fürdőhelyiség használatához.

A klienseknek tehát ki volt írva jól láthatóan a fürdőhelyiség tükörszobájában, azaz a toalettjében, hogy a fürdés után a helyiséget szíveskedjen a használó, legyen az professzor vagy analfabéta, mindenkor méltóztasson tisztességesen maga után feltakarítani, felmosni.

Voltak ugyan analfabéták, de többnyire felemelkedtek ők is a kultúrához, és elmélyítették tudásukat, ismeretüket is e szakterület értelmezésében, tehát a feltakarítás nem volt senki számára kérdéses.

Ezt tehát többnyire be is tartották a fürdőzők, bár, soha nem volt ellenőrizve minden egyes egyén után a rend. A személyzet sem regulázta még annyira szigorúan a klienseket a régi időkben.

Azok a régi szép idők…

Én, ki író, sőt zeneszerző is vagyok, mint művészhez méltatlan lett volna, ha ennek az elvárásnak nem teszek eleget.

No de van az életben olyan, mikor az ember, ha van sipka a fején, azért kap nyaklevest, ha meg nincs sipka a fején, akkor meg azért kap nyaklevest… Átvitt értelemben, velem is ez történt…

A Maximális Szeretetszolgálathoz igen sokféle ember járt. Történt, hogy egy főúr minőséget óhajtó, egyben jóakarattól duzzadó keblekkel segíteni szándékozó szociális munkás segítségét kapta meg a Maximális Szeretetszolgálat. Ez az ember górcső alá vett mindenkit. Mert hát a rend, az rend…

A tisztálkodás kérdése, tehát megoldott volt régen is…

Bár esetenként előfordult, hogy egynémelyek a tusolót WC-nek tekintették, a WC-t pedig detoxikálónak vagy kijózanítónak, hová be lehet hányni, és ahol a cigarettafüst kábulatában valahogy a férfiúi csövelés mindig a WC piszoár mellé is juttatott tartalmat.

Tehát, nagyon, nagyon régen, azért rendben ment minden a Maximális Szeretetszolgálatnál.

Hol volt példa arra is, hogy az egyik művész még a másikat is büntetlenül ócsárolhatta, beperelhette, sőt még feljelenthette büntetlenül a Maximális Szeretetszolgálatot is, mert a zsíros kenyerét nem eléggé simára „kenyték” meg neki.

Vagy épp a kiszolgálásnál nem elég kedvesen és szépen mosolyogtak reá…

Természetesen a Maximális Szeretetszolgálat igen nagy szeretettel várta e „művészt” továbbra is vissza, hiszen a kiebrudalás kérdése még nem volt tisztázott, és e rejtvény megfejtése a mai napig várat magára. Tehát, rendben ment minden…

Eltekintve attól, hogy ha valakit egy szolgálatkész ember, azaz „Racsni úr” eltanácsolta az élet iskolájába, más irányba és vidékekre…

Így aztán nem volt, nem lehetett apelláta az odajárkálásból, és „Racsni úr” rászállva a megváltói szerepkörében erre az emberre, a Szeretetszolgálatnak már ő maga mondta meg, vajon mit is és hogyan tegyen, sőt kivel szúrjanak ki, vagy kivel bánjanak szépen, megváltói segítséget is nyújtva.

No, de ki is ez a „Racsni úr”? Mert hát van, amikor kontrázik, van, amikor vált, és van, amikor kicsit zavart keletkeztet maga körül, miként a kerékpár racsni, ha nem működik jól…

Egy kicsit be kell így őt mutatni, ugyanis manapság, már-már úgy tűnik, hogy az odajáró hajléktalanok, sőt szegény emberek megváltójaként tündöklik, ki sorsokat befolyásol, élethelyzeteket tör szét, zúz, vagy változtat meg a Maximális Szeretetszolgálatnál, vagy inkább azzal karöltve.

Sőt, mintha tán még áldást is tudna osztogatni a”klienseknek” sok, igen sokféle módon, ha igaz a mondás…

S ki nem lapos kúszás szőnyeg alatt, vagy akár nem hajol meg még lélekben is hétrét előtte, annak tán azon nyomban vége is.

Tehát kérem, rájár a pszichológiai és önleértékelődésnek a kiebrudalási rúdja, még a szegényekre is.

Racsni úr, ma már, mint valami szerepkört tévesztett személy, tán a hatáskört is túllépve dönt, határoz, és így aztán szalutál neki még a Maximális Szeretetszolgálat is, sőt a kegyeit élvező, vagy épp élvezni akaróknak a hatalmas tábora a koldusok között.

Ezért aztán talán a pornép, hibát, kivetni valót sem talál a munkájában.

Oh, az a hajléktalan közösségi élet… Mily szép, s gyönyör… Különösen a külső szemlélődőknek…

De egy kis előzmény azért nem árthat, ha teljesebb képet akarunk kapni a múlt, s akár a jelenből is…

Íme, álljon egy kis előétel az ízek érdekes és finom skálájából, a hajléktalan és szegénysor, vagy inkább mint sors, telített és „minden jóval” megterített svédasztaláról a kedves olvasóm számára.

Süteményként, ajánlanám ezeknek a finom ízeknek a szaftos zamatát is átélni, s még fokozni is azzal, hogy például a társaságukban részt kellene vennünk. Sőt, az életformájuk mindennapos gondjaiban is átélve azt, kiváltképp a nemes programjaikban is esetleg osztozni, ha illumináltak…

Itt gyorsan hozzáteszem, hogy tisztelet a kivételnek… Mert azért kivételek mindig is akadtak.

A Maximális Szeretetszolgálatnál, eleinte nem volt biztonsági őr, de lehet, hogy tartottak a csőlakók egyedi különlegesen szép hangnemétől is, sőt még az igen szép, azaz a nemes kulturált közismert viselkedéstől is. Szép szólamok és anekdoták keringenek még a sajtó hasábjain és a hírekben is erről.

Ismertek még a metrón, alul és felüljárókban, sőt még a közhelyeken tett kulturális viselkedésük is…

Balhék azért mindig is voltak, vannak és lesznek, így aztán nem jó az, ha a szociális munkások, nem nyugodtan kenhetik a zsíros kenyeret, vagy épp a vajas, és májas kenyeret.

Mert a krízis, azért aztán mégiscsak krízis…

(A hajléktalan krízis vagy épp a kolduskrízis, az még egy további fejezetet is igényelne lejegyzetelve.)

Így aztán, mint ahogyan minden hivatalnál elterjedt divatos formává lett ma már, felvettek egy biztonsági őr- testőr-vagyonőrt a Maximális Szeretetszolgálathoz is.

Ki biztonságossá tette a zsíros kenyér kiszolgálást, azaz megkenését, sőt még az eldugulást is a koldusoknak. Meg aztán a zsiványoknak is kell egy biztonsági szolgálat, ki jogokat kötelezettségeket ad, ugyanis az mégse járja, hogy a Maximális Szeretetszolgálatnál lincselésbe fulladjon a jólét…

Eleinte szokatlan volt mindenkinek ez a biztonsági szolgálat, akire be kell vallani, így utólag igazolta az élet, hogy szükség is volt.

Ugyanis az alkoholgőzös illuminált vendégek, és a renitenskedők kordában tartására, no meg a betyárkodására a pandúr, rabló szerep eljátszásában kiválóan lehetett felhasználni ezt a személyt.

Ezt az egyszemélyes biztonsági szolgálatot nevezzük így most már Racsni úrnak, aki aztán az izgalmas szerepkörébe mind-mind jobban beleélte magát.

Először a Maximális Szeretetszolgálatot hajlította meg.

Ma már vigyázzba vágják magukat előtte, még ők is.

Majd a hajléktalanokat, és a szegényeket is megkóstolgatja, kiknek helyi megváltójaként kezdett el fényleni a biztonsági csillagzata, aki kegyeket is osztogathatott pofára mérve, vagy tán még ki is zárhatta a Maximális Szeretetszolgálat kegyeiből a klienseket.

Én csak csodálkoztam rajta, hogy tudja ezeket produkálni, mert aztán nem semmi volt az, ahogy a pult túlsó oldaláról, formaruha és névkitűző nélkül biztonságot sugárzott szét a nagyvilágba.

Jóllehet én is elsajátítottam valaha jobb napokat megélt időmben a biztonsági-test és vagyonőri ismereteket, így valamelyst, tán még mintha konyítanék is a dolgok megértéséhez.

Meg aztán a mundér becsületét védendő, kivétel erősíti a szabályt, csak valahogy szóvá kéne tenni a hibákat, hisz a szarka is csak addig csóválja a farkát, míg el nem hessintik…

Úgy tűnt időnként, hogy vagy burkoltan, vagy épp hallgatólagosan, még a Maximális Szeretetszolgálat is tőle várta a megváltó, vagy épp lesújtó állásfoglalását az egy-egy sors, amúgy is lecsúszott élet, tönkrement segítségre szoruló személy kizárása, vagy épp felmentése felől.

Mivel hogy a hajléktalan bűnöst, azaz a koldust, az élet sötétségére kivesse e, avagy sem a jólét és krízisnek a szolgálata, és a biztonság a bizonytalanságban, a koldusok között is felállt a hierarchia, és a háton is a szőr.

Úgy tűnik, ma már nemcsak az újgazdagoknak és a felső tízezernek van kasztja, hanem külön csoportba és rangba, azaz inkább besorolásba kerülnek a szegények, a munkanélküliek, sőt a hajléktalanok és koldusok is.

Nem gondoltam ám, hogy egyszer engemet is elkap a gépszíj, és kivet Racsni úr engemet is a külső sötétségre… (A Maximális Szeretetszolgálat segítségével. Utána meg visszahoznak a fény világába…)

No, mivel korábban nekem is volt módom elvégezni ezt a biztonsági őr- testőr-vagyonőr tanfolyamot, és igen jó eredményekkel egy’ s mást megtanulhattam, tény, hogy emberére akadt bennem Racsni úr.

No de hiába a dokument, az oklevél, mert noha állást az egészségem miatt nemigen tudtam kapni, ugyanis nagyothalló rokkant, egészségkárosult vagyok, így történhetett meg a pályatörésem, és velem is megtörténhetett ez a fürdő show…

A tudás azonban megmaradt…

És nemcsak a tudás, hanem, hogy talán az én ereimben is csörgedezik a biztonságos vérből egy két csepp, viszont megváltói s tán ítélkező bírói babérokra azért mégsem pályázok…

Ezt viszont Racsni úr is már évek óta tudta, tudhatta rólam, és egyszer meg is kérdezte tőlem.

Ön süket?

Furcsállottam azonban mindenkor, hogy sem biztonsági cég formaruha, sem név és beosztás/alkalmazó kitűzőt soha nem láttam rajta, holott az, az őrző védő és testőr kamara szabályzatában is kötelező érvényűen elő van írva. S büntetik is, ha nincs használva.

Racsni úr, tán kinetikus távmissziójában még az őt ellenőrzőknek is megálljt és vigyázzba vágott szalutálást tudott sugalmazni, így a formaruhát is mellőzhette.

Racsni úr, ki a biztonságra, és az emberi butaságra is ügyelt, időnként szerepet tévesztett, vagy téveszthetett, és így be is ugrott „zsíros kenyeret kenyni”.

Majd rövidre rá, rögvest szeretetszolgálati főnökké át avanzsálta magát, majd megint később köpönyeget váltva, szelektálva figyelte az oda illőket, vagy épp a nem oda illőket, akik megtisztelték látogatásukkal a Maximális Szeretetszolgálatot.

Mindig készségesen konstatálta a kígyószemű nézés merevségével a különféle kasztok egyedeinek megjelenését, ugyanis mindig volt mindenféle kasztból való látogató vendég.

Ha hiszi, ha nem kedves olvasóm, még újgazdag 3 lakásos kasztbéli is rendszeresen eljárt vendégeskedni a Maximális Szeretetszolgálathoz. Hisz oly szegény az ilyen relatívan relatív koldus…

Voltak, akik az egész rokonságot, koldusként ajánlták be magukkal együtt.

Sőt, több százezres havi nyugdíjjal rendelkező „igen-igen szegények” és a hajléktalanság koldusruhájába öltözött „nagyon, nagyon szegény” emberek is odajártak, kik igazi látszat betegeknek álcázták magukat.

De voltak olyan kasztbéli valódi betegek is, kiknek valóban semmi rokkant nyugdíjt nem fizettek, sem segélyt, hátha a fű legeléséből megélnek.

Ezek voltak az úgynevezett kísérleti nyulak a közjó számára, kiket manapság, csak a karitatív szolgálatok tudnak már létezésben és életben tartani a nyomorúságukban.

És a nagybetűs életben sokféle szerepet élő, és a valóságot imitáló, eljátszó színészek is, azaz mű színészek is megfordultak e helyeken. Kik manapság Mátyás királyunk álruháját felöltve, időnként, mint valami koldus rejtezik el az egészséges betegségeiket.

Kik oly szegénnyé változnak hirtelen egyik pillanatról a másikra, mint a ma született ártatlan bárány, és részesedhetnek a majdhogynem 200.000.-Ft-os nyög díjuk mellett a nyomorultaknak járó alamizsnákból.

Aztán ha valaki őket meg merte szólni, azt csicsergő kacajjal hessintették el, vagy le.

Volt, aki a szükség esetére, mindég magával hordotta volt a színészi tehetségét megvillantó támaszkodó „Hej, te bunkócska te drága…” címzésű dalos mankóját, ki ellen még Racsni úr sem mert aztán ágálni, vagy épp népgyűlési felszólalást tenni.

Tehát, igen sokféle kolduskaszt képviselteti és képviseltette magát.

És ezt még fokozhatnám a rendes nyugdíjukat elpazaroló koldusokkal is, kik a torkukon megszámlálhatatlan mennyiségű részegítő folyadékot eresztettek le és ki, hogy aztán a nincstelenségükben a Maximális Szeretetszolgálat áldásait és kegyeit vegyék igénybe a mámoros édesded életvitelükkel.

Külön kasztként kell említést tennem még a rendes havi kereset mellett, és állandó jó és magas fizetéses munkahely melletti, sőt saját lakással is rendelkező koldust eljátszó színészekről is, kik aztán igazán rászorultak voltak mindig is a szegénykonyhák zsíros kenyereire…

A szűrésük a lyukas szociális szűrő miatt, szinte lehetetlen, mert az előjogaikat és a „hülyeséget” az élősködésben mindig is ismerték, megismerték és felismerték, és a piaci legyek kismiskák ma már a fejlődésben hozzájuk képest a szemtelenkedésben, így mintha a piaci legyek is tőlük tanulnának…

Az élet színészi szerepek, tehát jól be voltak és vannak művészien állítva és járatva, azaz inkább gyakorolva a szereplőknél, azaz, akár még az álruhás színészi képességet megvillantó koldusoknál is.

Természetesen, mindannyian szegények vagyunk, ami mint mindig, mindenkor, „relatívan relatív”…

A valódi koldusok nem, vagy csak ritkán veszik, vették igénybe, vagy tudják igénybe venni, a Maximális Szeretetszolgálatoknak ezeket a szolgálatait.

Élet és szerepek maszkjait hordjuk tán mindannyian így, vagy úgy… A szerepeknek és váltásainknak közepette, mindig hiányoltam Racsni úrnál például a formaruha váltásokat, és sokszor én őt is hajléktalannak néztem az elején, nem tudván eldönteni, hogy vajon milyen minőségben is tündököl.

Így aztán Racsni úr, alkalmasint zsíros kenyér kenő szolgálati munkássá avanzsált át, majd sebtében azon nyomban ugyanazon nem létező köpönyegforgatással suhintott egyet, és biztonsági szolgálattá változott át (formaruha és névkártya kitűző nélkül).

Megint egy rövid köpönyeg kifordítás, vagy rándítás, és újból azon nyomban, terminátor módjára a Maximális Szeretetszolgálat ügynökévé és annak is a főintendánsává avanzsálta át magát.

A szolgálat munkatársai pedig vigyázzba vágták tüstént, és rendre magukat előtte.

Rám ez ugyan nem volt kihatással, bár furcsálltam a produkció színességét, magamban jót derülve a biztonsági különvélemény átváltozásokon, hallgatólagosan, és széles mosollyal az ajkamon konstatáltam mindenkor.

Bántotta a szememet ugyan Racsni úr Ferrarija, ahogyan azzal a koldusok bosszantására dicsekedően hivalkodva, szirénázva ügetett be a Maximális Szeretetszolgálathoz, milyen jól megy az ő sora a pórnép között, de lenyeltem, mert ő egy külön kaszt, aki csak így tud ki és feltűnni.

Mivel azonban én mindig megkaptam a napi szükséges zsíros kenyéradagomat, és a borotválkozásomba, sőt még a tisztálkodásomba sem szólt bele senki, így ő sem, ráhagytam az efféle bohóc művészmutatványoknak a firtatását.

Amelyben úgy tűnik, minden marhaságot és szerepkört felvállalt Racsni úr.

Természetesen minden lefürdésem és borotválkozásom alkalmával, én azért mindig felmostam a fürdőt.

Racsni úr egyszer aztán kirúgott rám. Talán engemet is regulázni akart volna? Nem tudhatom.

Nem tudhatom azt sem, hogy pénzben, vagy miben díjazták neki ezt a kóklerkedést és bűvészmutatványt, de szívderítő volt, és igazán megmosolyogtató az, ahogyan azt csinálta. Bizonyos tekintetben talán sajnálni való volt, bármekkora derűre adott is ez alapot.

A lényeg azonban, hogy ellátta küldetését az emberi butaságnak a hatalmas tengerében.

Velem pedig a végén, úgy eljátszotta, azaz eljátszatta a fürdő showt, amely ihlette ezt a szép, értékes, és érdekes nagynovellát.

Úgyhogy azon nyomban kénytelen indíttatást éreztem arra, hogy tollat ragadjak és maradandó emléknek, élménynek leírjam, okulván és tanulságnak adván ezt az utókornak, sőt a szakmának is.

Elég az hozzá, hogy a többiek sem igen szóltak, vagy inkább nem szólhattak bele ebbe a produkcióiba, mert aki nem hajolt meg neki hétrét hajolva, azt rövidesen kiebrudalta rövid úton.

A kiebrudalás, pedig közismerten igen kellemetlen dolog.

Aki aztán még így is feleselni merészelt, azt még ráadásként a Maximum Szeretetszolgálattal is kiutáltatta.

Természetesen, néhány alkalommal azért helytálló volt a renitenskedők kizárása részéről, de ennek a dicsősége, már nemcsak elvakította, és az, igencsak a fejébe szállt, sőt túlbuzgóvá tette.

Hanem aztán már, mint valami főúr, a grófoknak kijáró meghajlást és tiszteletet is igényelt önmagának ezért aztán mindig a klienseknek a részéről.

Legalábbis így tűnt.

Többnyire meg is kapta e „meghajlásokat” de nem mindenkitől.

Tőlem például nem.

Nyilván ez indíthatta el a Fürdőshowt…

Nos, én ennek a mindenhatónak (Racsni úr) nem hajlottam meg, így kitört közöttünk a nézetkülönbségi háború, és a platformjaink a csillagrendszer távolságába váltak szét a mosolyainkkal, és az életben eljátszott színészmutatványainkkal együtt.

Sőt egyszer, amikor még szolgálati munkás köpönyegébe váltott át valamikor, és az írásaimról is tájékoztattam őt, az érdektelenségnek betegségében szenvedve, a szociális munkakör feladatának ellátására is, úgy tűnt, hogy alkalmatlanná, tán immunissá vált.

Aztán meg mindig is zavaró volt a világéletben, ha két egyenlő ember beszél egymással, közben meg a császár és a koldus hangneme, párbeszéde jelenik meg közöttük, lekezelve az egyik ember a másikat… Elfeledve azt, hogy a vég alkalmával a halálban mindannyian egyformán részesedünk…

Valaha, lehet, hogy Racsni úr nem látható és csak nyomokban jelentkező különös „betegsége” is valahogy így kezdődhetett el.

Mára már ez fokozódni látszik, ugyanis az érdektelenség egójának sajátosságai miatt, még tiszteletlenül a már korábban megjelent és neki is bemutatott antológiáimra is azt mondja, senkit nem érdekel, és őt így a legkevésbé sem.

Mit is dicsekszek én vele, hisz őt, ha egyáltalán nem érdekli, így én, ha tehetem, még ne is beszéljek róla se itt, se ott, se amott…

Nos, március 15. előtti napokban elvégeztem a szokásos tisztálkodási rítusaimat, és mint mindig, úgy tisztességesen és rendesen felmostam, feltakarítottam magam után.

Az egyik koldus kolléga, azonban még a fürdésemben is megzavart.

Az ugyanis ugye senkinek nem tetszik, és kellemetlen, ha az átélés élvezetében beszólnak neki…

Mert hát mindenkinek a saját dolga, ugye, neki a legfontosabb lévén, ennek a kollégának sem volt ideje türelemmel kivárni a sorát, vagy sorsát.

Sürgetve ügetett ki-be a toaletten keresztül a fürdő, majd visszacsörtetve Racsni úr megváltásához, így azt többször is bezörgetett, benyitott a mezítelenségemben gyönyörködvén s bosszantva engemet.

A fürdés élménye csodálatos ihletéseket, szárnyaló élményeket és gondolatokat gerjedeztethet…

Nos, ebből zökkentettek ki a lágy ordítozásnak a sárkányos és szelíd hangjai. Ez nemigen tetszett nekem, de viseltem, és a megszokott tisztálkodási rítusomból sem engedtem kizökkenteni magamat.

A feltakarítás után, a ceremónia helyéről kilépve elnézést kértem ettől a „klienstől”, s egyben jeleztem, ha előtte időben szól, a rituálémat rövidebbre szabom, és nem kellett volna az őserdei viselkedés formulát felvennie mindannyiunk gyönyörűségére.

Ráadásul a kultúra és embertársi együttélés ősi etikettjéről is ezzel kiállította a szegénységbizonyítványát.

Másnap aztán Racsni úr velem szemben, a népnevelő pszichikai hadműveletét elkezdve, nyilvánosan a jelenlévők előtt kijelentette nekem, (mint valami nyilvános közlendőt közrebocsájtva) mondván:

„Mivel szerinte a fürdésem után akkora mocskot hagytam álláspontjában kifejtve, hogy én így aztán végleg ki vagyok tiltva a fürdő lakosztály királyi használatából a Maximális Szeretetszolgálatnál.”

Kígyónézésével és gyémántfogainak vicsorintásával kísérve vetette oda nekem e gyönyörű hírt, mint a kutyának a falatot. Én ezt viccnek vélvén, ugyanis oly könnyedén odavetette széles vigyorral kicsillantva a csiszolatlan bagófüstös fogsorát, hogy azt gondoltam viccel.

Így aztán mondtam röviden én is oda vetve, miként tette volt ő is a „falatot”, hogy oké, tudomásul vettem.

Március 15. ünnepem, azután így telt el esemény nélkül, s már-már azon voltam, a sors, vagy a jó Isten ezen a nemzeti ünnepünkön már nem ajándékozott meg engem semmi különösebb tollra való élménytöbblettel, mit megoszthatnék a nagyérdeművel.

Tévedtem.

A sors, az élet, bepótolva mindent, utólag adta meg azt az élményt, amit tán durva szóval, „hülyeségnek” is nevezhetnénk, és megtörtént velem. Mert március 15 után aztán elkezdődött velem a gyönyörűséges és élménnyel teli Show műsor.

Hétfőn a Maximális Szeretetszolgálatnál regisztráltattam magam a fürdésre és borotválkozásra is a szépséges Szolgálati kisasszonyoknál. Nem láttam ott Racsni urat, nyilván valamely terminátori átváltozós szerepkörébe válthatott át ide-oda, mert sűrűn szokott mostanság effélét tenni.

A leányok már ki is adták volna a törölközőt, sőt még a sampont is a kezembe nyomták, amikor a láthatatlanság homályából a terminátor átváltozós Racsni úr hírtelen előkerült, s megjelent.

Intenzív gesztikulálással, és lihegő torokkal repeste el a pult mögé átváltozva a kisasszonyoknak, hogy ezt az embert ő személyesen tiltotta ki a részesedésből.

Azaz, nem részesedhet kegyelemben és segítségben, és ő nem is engedi, mint a megváltó, hogy a tisztálkodás élményében részesüljön.

Mondván ezt jó hangosan és mindenki előtt nyilvánosan.

Ez, mint egy arcul köpés, orrba csapásként hatott nekem, oly erős volt.

Hiányzott az újgazdag koldus ismerősöm támaszkodó botja nekem, mert hírtelen kaptam volna utána az üresbe. No, nem a népnevelés célzatával, hanem az összerogyástól kapaszkodhattam volna belé, hisz úgy tűnt ez már a nem semmi, és ez már nem színész mutatvány…

Magyarán lábon állva „élveztem” egy sort, és szinte bénítólag ledöbbentem.

Racsni úr állításának igazolására, még egy papír fecnire is rámutatott, melyet, mint valami nyilvános közösségi oldalt, mindenki olvashatott a helyi központi hirdetőtáblán.

Ebben az adataim, a nevem, születési évem mellett már, vagy inkább még, „csak” annyi szerepelt, hogy ki van tiltva fürdő használatából.

A Maximális Szeretetszolgálat munkatársai azon nyomban vigyázzba vágták magukat, amikor megjelent, és tisztelegve így szalutáltak a főúr, vagy inkább a megváltó ítélőbíró, s egyben kekeckedő, vagy kukacoskodó ál biztonság előtt.

Ekkor szembesültem azzal, hogy Racsni úr nem viccből mondta korábban a csillogó fogsorait összeszorítva, mosolyogva azt, hogy kitiltott a fürdés élményéből.

Ekkor fordult meg elmémben, hogy ez az ember is azt érdemelné, mit Lúdas Matyi népnevelt Döbrögivel…

A kisasszonyoktól, és a terminátortól így aztán azon nyomban kértem a Maximális Szeretetszolgálat vezetőjét az ügy letisztázandó, és azt, hogy ha azonnal nem, akkor mikor is tudna fogadni.

Mert így azért így nem jár a módi, és hallgattassék csak meg a másik fél is.

Én aztán a döbbenetemből észhez térve, már azonnal és ott rögvest vitattam, ha korábban mocskot hagyva, Racsni úr szerint én így fürdöttem volna, és miután azt feltakarítottam, és ha kifogása volt vagy van vele, miért nem rögvest azon nyomban tette azt szóvá nekem.

Talán illetlenséget elkövetve, és félre hívva engem, nem mindenki előtt nyilvánosan kavarva a WC tartalmat.

Neki sem tetszene, ha magán dolgain csámcsogna az éhes koldusnép…

Ráadásul, én 10 alkalomból többnyire 11 alkalommal, rendre, rendesen és maximálisan feltakarítottam mindég magam után, (ráadásul jól) úgy, hogy a Maximális Szeretetszolgálat is rendben találhatta azt mindenkor hiba mentesen.

Korábban ők sem nyújtottak be petíciót, most meg utólag a Racsni úr, mit kavar.

Racsni úr, mint valami királykobra, a pápaszemével a megváltásában és ítélkezésében figyelte közben mereven az eseményeket, s az én reakcióimat is.

Ekkor fordult meg a gondolat bennem, hogy egy művész, pláne az legyen egy jó író, egy suhintással, azaz, az írott szavával is küzdhet, s győzhet egy kígyó, sőt egy villámló biztonság ellen is.

Így aztán akár még egy pápaszemes királykobrát is legyőzhet, miként az előttem álló biztonságot is lenyisszantva, magatehetetlenné tehet a szavak erejével és tollával, sőt a kemény erekcióját is úgy kioldhatja lelohasztva, hogy a fülét farkát maga alá kapva, négykézláb menekül a libatoll sorai elől.

Rögvest kértem a főnököt, ki tán a naiv ismereteim alapján Racsni úr felettese is lehetett, de ekkor kellett először azzal is szembesülnöm, hogy tévedtem.

Ugyanis ezzel már el is indult a közel egy hetes kálváriám.

A kisasszonyok elvonultak, majd rövidre rá tájékoztattak, hogy a főnök csak egy óra múlva lesz elérhető és ott. Én akkor akként döntöttem, megvárom.

És a szakállam kezdett mind jobban és mind hosszabbra nőni.

A vitézkedő indulatok az inaimban csak nem nyughattak ez igazságtalanság miatt, ugyanis idegesített a tisztátlanság mind tüzesebb kellemetlensége is, és az is, hogy a közröhej tárgyává és témájává lettem.

Eltelt az egy óra, miként Láng Vince mintájára, a főnök nem jött vissza, pedig hogy ígérte a postáskisasszonyai, azaz a pultos kisasszonyai továbbá Racsni úr által küldött üzenetében hogy jön, nagyon jön.

A kuncsaft ilyetén módon tehát meg van becsülve vagy a főnök, vagy annak helyettesének a személyében.

Így a pultos kisasszonyok is delelőre elmentek, és a kora délután szikár napsütésében, elkezdtem már rágni kínomban a nyelvemet és a szendvics kenyeremet is.

A többi koldus pedig elkezdett sustorogni rólam itt, ott, amott.

Édesded gondolataim támadtak, vajon esetünkben ki a pandúr, és ki a rabló, meg hogy épp a semmittevés az, ami engemet mindig is zavart, az a tétlenség, amely a rugókat nálam is és a politikusainknál a társadalom munkába visszavezetés kérdésében mindig felhúzza…

Ekkor még a politikusaink példaadásán is elgondolkoztam, vajon könnyen felcserélnék ezen a parlamenti kényelmet és azt az igen nehéz fizikai munkájukat például a betonkeveréssel, netán kapanyél megfogásával, esetleg a szemeteskocsin való kukaemelgetéssel és az a közben megtartott kampányolással. Az odafigyelés, és a rájuk figyelés 100%-os értékű lenne, még a külföldiek előtt is.

De úgy tevékenykedjenek ám, hogy az általuk rábólintott és helyeselt minimálbér és segély, díjazást kapnák csak meg a tisztességes fizetségként havonta.

És természetesen semmilyen más retyerutya kapcsolat vagy pénzforrást nem kapnának, nem vehetnének igénybe. Esetleg szívesen aludnának e, a hajléktalan barátságok köreiben velünk, néhány szelet zsíros kenyér mellett a természet lágy ölén…

Racsni úr, csillogó gyémántfogainak szikrázó mosolyából semmi jóra nem következtethettem, és már-már ráunván Láng Vince várására, csak megkérdeztem újabb egy órára rá:

Nézné már meg a főnököt, s jönne e már az ki, egy diplomáciai beszédre, mert egy ügyfele, már-már türelmetlenül igencsak várná.

Racsni úr készségesen beügetett az irodába, s amilyen gyorsan ment, mintegy terminátorköpönyeg rándítás gyorsaságával, azon nyomban vissza is vágtatott a saját válaszával, azaz a nesze semmi fogd meg jól válaszával.

Szemem felcsillant, mint a csillagok, és én reményem beteljesülését várva, vártam jótevőmet.

Szikáran elmondta, hogy a főnök már egy órája folyamatosan telefonál, a telefon még mindég a fülén van. És valószínűleg még egy további másfél óráig biztosan nem ér rá, mert a telefonálás addig biztosan el fog tartani.

Tátott szájjal hallgattam a megváltó szöveget, közben igencsak a jókra és szépekre gondoltam.

Racsni úr, gyöngyöző hangú nyugtató szavai után megint elkezdtek az inaimban vitézkedni az indulatok. Rágtam ám én aztán a kefét mérgemben, hogy a kuncsaft tisztelete a Maximális Szeretetszolgálatnál így és úgy, és ilyen magas szinten áll.

Arra gondoltam ekkor, hogy netán nem e, a főnök fülére ragadt valahogy az a telefon, és azt nem bírja levenni? Vagy tán azt épp próbálják a kisasszonyok a delelőjük helyett leműteni?

De az is lehet, hogy a terminátorunk nem merte megzavarni a telefon leműtését, és így aztán csak történt az eset, hogy engemet félrevezet? Gyors volt ez az oda-vissza ügetés.

Ezek a gondolatok szaladgáltak, majd szálldogáltak lelkeimben ide s tova.

De már zárórát csiripeltek a madarak s gerlék is, így aztán nincs mit tenni, elindultam félúton hazafelé.

Miként elvonultam a gyémántfogak előtt, a széles vigyor délibábját látva a pult mögötti biztonságban, odadudálta jöttem mentemben Racsni úr, jöjjön vissza holnap, a főnök biztosan holnap bent lesz, és fogadja.

A Fürdő show első napja így zárult.

De nem gondoltam, hogy több felvonása is lesz, amely a végén, már folytatásossá vált.

Másnap már időben mentem a Maximális Szeretetszolgálat „ügyfélfogadására”, közben mind jobban kezdett továbbra is nőni a szakállam, és idegesített a borotválkozás rituáléjának elmaradása is.

Ráadásul a fürdés elmaradásának hiányában a forró égető szagkérdés is kezdett a viselhetőről 100 fokosra felmelegedni, mint a tűző nap „sugára”. És bosszantóan hatott az is, hogy amíg a többiek a fürdés rituáléjában részesülhettek, azt azért én nem kaphattam meg.

A főúr, azaz Racsni úr látván megjelenésemet, a gyönyörű kígyószemű tekintetével, és a vicsorgó gyémántfogai között jelezte, hogy a főnök elutazott, máma már nem is lesz, úgy, hogy fürdés nuku.

A röhejes az volt a dologban, hogy a Maximális Szeretetszolgálat helyi főnöke sem hagyott üzenetet, (de még a helyettese sem), így nem volt eldönthető, hogy egyáltalán megkapta e ezt az üzenetemet, vagy ennyire semmibe veszi e a „kuncsaftokat”, azaz köztük engemet…

Az időközben előkerült kisasszonyok, pepitában ugyanezt elismételték, azaz visszhangozták, és hozzáfűzték még azt is, természetesen vigyázzba vágva magukat és szalutálva, hogy Racsni úr döntése, mindenek felett áll.

Tehát az, még a Maximális Szeretetszolgálat véleményét, akaratát, sőt jó szándékát, vagy segíteni akarását is felülírja, így vegyem csak tudomásul Racsni úr véleményét és a döntését.

Meg aztán én tehetek arról, hogy Racsni úr „fingott” egyet, és az szagossá lett…

Azaz nem tetszett a gyémántfogaknak az, hogy a fürdő nem csillog, mint a gyémánt, hanem lehet, hogy szerintük egy vödör földet vittem be a fürdőbe és azt én azért szórtam szét, hogy Racsni urat felbőszítsem, és így ebrudaljon ki a toalettből.

Tátva maradt a szám az emberi butaság és ennyi csibészség, galádság, ilyen mértékű megnyilatkozásán. És azon, hogy egy biztonsági szolgálat mondja meg egy karitatív szolgálatnak azt, hogy ki, és kit közösítsen ki, kit segítsenek, és kit nem.

Magyarán nem a kutya csóválja a farkát, hanem a farka csóválja a kutyát…

És ezt én így szóvá is tettem.

Biztosan ismeri a kedves olvasóm, a „Ha én egyszer kinyitom a számat, …” c. bohózatra, tettem én is így a szóvá tételt azt hiszem, még értelmesen, és kultur színesen, mint a napsugár lágy ölelése…

De mintha a tavaszi napsütés, már a hallásukat is teljesen tönkretette, vagy süketre váltotta volna át, csak elszállt sóhajommá vált a nagy semmibe a szép szavaim kavalkádja.

No, ekkor már elindultam egész úton hazafelé…

Elmenetelemben, ahogyan baktattam kifelé a Maximális Szeretetszolgálattól, azt tanácsolták, jöjjek vissza holnap, mert a Láng Vince mintájára a főnök nem egy óra múlva jön, hanem tán csak egy nap múlva.

Itt is élveztem egy sort, és elkezdtem örömömben rágni a kefét. De nem volt mit tennem.

Így telt el a kedd is, azaz a második nap.

Ekkor már elkezdtem azon gondolkodni, nem e jobb volna esetleg a Tiszán, ennek a szép folyónak a vizében megfürdenem, és leborotválkoznom, mert a szakáll csak folyton, folyton nőtt, és az aroma is mind magasabb bűzérték fokozatra emelkedve, idegesített.

Eljött a várva várt nagy nap, azaz a szerda, amikor is a valódi ősemberi mivoltomba kezdtem már átváltani a kinézetemmel is, és még az aromámmal is.

Így aztán a szegényből a koldussá avanzsáltam át, de azért bizakodva az aznapi sikerélmény reményében, vágtam neki a nagy útnak a Maximális Szeretetszolgálat felé.

Lelki szemeimmel már a tiszta víz csodálatos élménye, a tisztaságnak a jóérzése, és egy leborotvált férfiúi arc, női szépségének és finomságának élményérzete lebegett előttem, a nagy-nagy csodára várva. Reménység teljes jövőképek festményei lebegtek előttem…

A maximális Szeretetszolgálatnál a korábbi kisasszonyok fogadtak, és bár jelen volt Racsni úr is, gyorsan elszállt a bizakodó optimizmusom, tán még a reménykedő jókedvem is, amint megláttam őt.

Igen vegyes érzelmek és gondolatok támadtak ekkor már bennem, hiszen lett volna más elfoglaltságom is, mint ezzel a napok óta zajló kekeckedéssel foglalkozni.

Nem is tudom, tán az előítéletek, vagy épp a korábban elszenvedett sérelmek miatt, már-már úgy voltam vele, hogy tán megadóan állok a dologhoz, és már több napi kísérletet, próbálkozást nem ejtek meg, sőt inkább felvállalom a lavór barátságát a fürdéshez, és a borotválkozásomhoz.

A 100 fokos aromám már szinte 300 fokosra emelkedett, és a szakállam, meg mintha már nem is az ősemberre emlékeztetett volna, hanem mintha a majomfélék valamelyikére a külsőmmel együtt.

Ekkorra már úgy döntöttem, akár így, akár úgy, de kiírom magamból ezt egy nagynovella formájában, ezt a keserű történetet, és csak arra voltam innentől kíváncsi, hogy a hétfőn elkezdődött történetnek milyen vége is lesz.

A tábornok, azaz a Racsni úr szokás szerint a kígyóbűvölő tekintetével, és gyémántfogainak aranyszájúságával fogadott.

A főnök ma sincs itt, mert elfoglalt, de majd megpróbál valakit helyette keríteni.

Már megint kezdtek a huszárok az inaimban vitézkedni, és uralkodván rajtuk, a harccal, mint valami hadsereget győztem le.

A győzelem kimenetelét befolyásolta és segítette, hogy a „helyettes” előkerült.

No, végre kiönthettem szívemet. Ami a szívemen, az a számon…

Természetesen a biztonsági szelepek igen erős lefojtásával tehettem, bár erős sistergéssel jelezték szavaimban a nagy feszültséget és indulati nyomást.

Ennek a helyettesnek aztán elmondtam, miért nem lehet ezt az ügyet helyre tenni egyszerűen, hiszen ha valaki szabályt sért, nem akasztással vagy halálra ítéléssel szokták díjazni.

Meg aztán nemcsak etikátlan, és erkölcstelen, amit tettek velem, hanem emberi jogaimat is, azaz a koldus jogaimat is sérti.

Más oldalból, pedig ha fürdésem után nem megfelelő a felmosásom, akkor csak egyszerűen elmondják nekem, hogy nem megfelelő, és felmosatják még egyszer velem és kész.

De ez a helyettes ember is a korábbiakat hajtogatta, miszerint Racsni úr királyságának döntése a mérvadó, apelláta ellene nincs, és kész.

Ekkor fogalmazódott meg bennem a Tiszába való lefürdés és megborotválkozás tényállása, vagy épp a lavór.

Esetleg még átfutott az agyamon az is, hogy az Anna kút is számításba jöhetne…

Ugyanis az Anna kúti tisztasági és gyógyfürdőt már évekkel ezelőtt megszüntették, de a nyilvános gyógyvíz kifolyó még működik.

De még a fürdőt sem tudnám megfizetni, oly szerény a nyög díjam.

Aztán végül, a lavórnál döntöttem.

-Tigris szemekkel néztünk egymással farkasszemet. Én az ősember, és ők, mint a górék…

Az ősember, azaz én, végül megszólaltam, és azt mondtam Racsni úrnak, hogy:

„Én is elvégeztem ám a biztonsági őr, testőr és a vagyonőr tanfolyamot.

Így aztán pontosan tudom, milyen jogtalanság és galádság, amit tettek velem…”

Tegyek úgy én is, mit egy korábbi kliensük, ki a sajtót, TV-t, és mindenféle hatóságot kihívta, és be, meg feljelentette őket?

Racsni úrnak is be lehet fűteni, és jó erősen meg lehet izzasztani.

Ekként gondolkoztam ezután…

Nem, nem szennyezem így be a kezemet, de egy tisztességes nagynovella formájában kiírom magamból ezt a történetet.

Ráadásul Racsni úr terminátorkodásáról a Testőr és Biztonsági őr Kamaránál bejelentést kell tennem.

Szóvá tettem a következőket…

Úgy tűnik, nem ismeri sem a formaruhát, sem a névkitűzőt, és az állítólagos rend kívánalmak eltúlzásával és személységi jogok megsértésével, van, amikor átlépi a normál etikett, és az erkölcs szabályait, és így vagy úgy, szerepkört tévesztett.

Mivel még kárt is okoz, vagyis okozott, elnézés kérése, meg nuku részéről, így dilemmában leszek, és vagyok, hogy mit is tegyek.

Ezt hallván ott egy koldus, ki leborotválkozva és lefürödve nézte épp a videót, felugrik, mint egy rugó, és jó hangosan beszól, azaz inkább beleszól, mert mint jóllakott tele hassal a semmittevésben a videózását zavarhatta a diskurzus.

A diplomáciai diskurzus idilljét, így aztán még ez az úr is, mint a semmittevésben leledző hajléktalan is megspékelte, azaz megszínesítette és felbővítette.

Nyilván, a finom érzékenységében, csak a saját szemétdombja és problémája érdekelhette.

Fogd már be a szádat koldus kolléga, mondván mondta nekem-nekünk, nem látod, hogy nézzük a videót, te meg zavarod a mi nyugalmunkat?

Én meg ott álltam, mint akit egy vödör WC tartalommal leöntöttek, és gyönyörködtem benne, hogy a koldusok sem egyformák ám mostanság már, hanem van főúri koldus, meg jobbágy alsó koldus is.

Én, mint a jobbágy alsó koldus, úgy tűnik, hogy emberszámba sem vagyok vehető már…

Mert úgy tűnik, már-már zavarom a tétlenségben leledző egészséges életerős koldusok egy némelyikét, a tele hassal videózásában, és a munkanélküli tétlenségében.

Meg aztán a szolidaritás is kihalt fogalom és értelmezés, ezek szerint a használat tárgykörében.

Nos, megköszöntem mind a koldus kollégának, mind a Racsni úr közreműködő és a prosperáló Maximális Szeretetszolgálat főnök helyettesének, azaz ál helyettesének a produktumot, és elköszöntem, eljöttem.

Úgy voltam vele, hogy csak azért is megmutatom, hogy a majom állapotba lecsúszott ősemberből is lehet embert varázsolni.

Így aztán a lavórnak a barátságában nyugodtan lefürdöttem, és leborotválkoztam.

No, nem a Tisza partján, de a napfény lágy ölelésében, és a koldus ruhát levetve, igazi öltönyös és modern férfiút varázsoltam önmagamból.

Egy író és zeneszerző meg művészhez, úgy voltam vele, hogy azért a kultúra mellé tisztaság és értelem is dukál, még a koldushelyzetben is.

A negyedik napra készültem, lefürdöttem és leborotválkoztam lavórban.

Így a következő napon már öltönyben, zakóban, mint egy normális átlagember vált belőlem, és úgy érkeztem.

Csütörtöki napon, aztán azt a friss és fitt megjelenésemet, lefürdött és borotvált ábrázatomat meglátván a kisasszonyok kedves és szép szava, mint valami tavaszi felüdülés élménye fogadott a Maximális Szeretetszolgálatnál.

Furcsa volt Racsni úr Ferrarijának a hiánya, és csillogó gyémántfogainak a kígyónézésében, a Racsni úr ottlét hiánya is.

A napi zsíros kenyér, azaz a májas kenyér vajasságával és nyájasságával elmondták a leányok kórusban, hogy ezután már le lehet fürödnöm bármikor, csak mutassam meg a feltakarításomat minden fürdésem után, hogy az jó e.

No, akkor akar e lefürödni? Kérdezték.

Nem volt elhihető és eldönthető, hogy most ez vicc e, avagy valami kandi kamerás mese vagy csali, azaz becsapósdi e. Így aztán fenntartásokkal fogadtam első hallásra e gyöngyöző híreket és beszédet.

Meg is jegyeztem, nem e lett volna egyszerűbb, és helyesebb, ha ezt néhány nappal ezelőtt, vicsorgások, és kavarások, meg kiszúrások helyett, így és ilyen simán lerendeztük volna?

De azért kint láttam még akkor is Racsni úr nemzetközi kitűző ismertetőjét rólam a hirdetőtáblán…

Így aztán kedvesen megköszöntem a lehetőséget, meg aztán amúgy is a lavór kegyeit élveztem az előző napon, így aztán úgy voltam vele, ha majd ezt a császári babérokra törő Racsni úr is megerősíti, csak akkor veszem komolyan.

Meg aztán, ha a Maximális Szeretetszolgálat főnöke, vagy valamely helyettese, legalább, mint kliensét méltóztatik annyira megtisztelni, hogy a négy nap után fogad, mint ügyfelét, és az ő szájából is ugyanezt hallom és kapom.

Talán, csak akkor fogom talán a fürdés lehetőségének meséjét bevenni, és talán komolyan el is hinni.

Tehát, megtört a jég.

Miként a tavasz fénye, az illatos virágzás, a napsütés és a természet éledését, azt a kimondhatatlan boldogságot, úgy éreztem lelkem és testem minden porcikájában a lavóros lefürdésem és ez az eseményeknek után.

Ekkor megint megfordult bennem egy gondolat, hogy vajon mégiscsak a Maximális Szeretetszolgálatnak van e döntőbb szava, és nem Racsni úr biztonságos terminátorkodó parancsnoksága és döntése a meghatározó?

De erre a rejtélyre, mint megoldandó rejtvényre még egy további napot kellett várnom.

Ugyanis Racsni úr ezen a napon nem volt jelen, és e nemes hír leközlésekor, azok a kérdőjelek, azért csak az asztalon maradtak.

Így telt el ez a fáradtságos nap is, hol a lenyugvó nap sugarában azon kezdtem el elmélkedni, nem e tartanom kell a legközelebbi lefürdésem alkalmával a Maximális Szeretetszolgálatnál a nagyítólencsével történő tisztaság ellenőrzéstől. Esetleg az elektronmikroszkópos baktérium ellenőrzésemtől, nem e otthagytam véletlenül egyet, kettőt.

Tudja csak meg kedves olvasóm, akit egyszer a kígyó megmar, az még a gyíktól is, vagy efféléktől is tart, fél…

Így aztán óvatossá lettem, és miként a macska kerülgeti a forró kását, és én is ezután már többnyire tartottam az ilyen újabb mesebeli próbatételektől.

De, az már fél győzelemmel felért ha igaz, hogy megtört a jég. S tán el is olvadt…

Így jött el aztán a pénteki nap, mely a regulára, és a Fürdő show kabaréjára is a befejező véget, tán a koronát is feltette, feltehette, és a szebb, víg napokat is elhozhatta. Természetesen a koldusnapokra, és hajléktalan napokra gondolhatunk itt ez esetben, a szegénységnek sokféle napjai között.

Tehát a kisasszonyok szépséges mosolya fogadott már ezen a napon, és Racsni úr háttérben maradásával konstatáltam, hogy a terminátor ruháját is levetette.

Bár, lehet, hogy csak időlegesen. Hisz ugye, mindég kísért a múlt…

De a főnök, csak nem akart előkerülni még mindég. De még a helyettese sem.

A lányok a pult túlsó oldaláról ismét szóvá tették a korábbi szép szólamaikat.

De már Racsni úr szeme előtt, vagy inkább füle hallatára. Sőt, csodák csodájára, még a papír fecni, a nemzetközi hirdetőcédula is lekerült a közhírré tételi nagyportál táblájáról.

Racsni úr, már nem villantotta ki a gyémántfogait, és a korábbi kígyóbűvölő tekintetéből, továbbá a petíciójának elmaradásából is arra következtettem, hogy a vesztegzár feloldásra került még a császár részéről is.

Az a vesztegzár, melyet macska egér párbajnak is nevezhetnénk a Hofi Géza példájának mintázatán. Azaz, az „Itt a macska ott a macska, itt a farka ott a farka…” rajzfilm bohózatának a játékaként az élet vizének a nagy tengerén.

Különös volt, hogy ez idő tájt vonult és hajózott el Szeged városa alatt a Tiszán, a sok-sok viszontagságot valaha megélt szép Tisza Királynője elnevezésű hajó is. Megajándékozva e gyönyörű szép látvánnyal és élménnyel Szeged városának épp arra járó lakóit, köztük még engemet is.

Racsni úr Ferrarija is kihajózott a koldusok bosszantásának és idegesítésének tekintete elől a messzi-messzi, más, már nem látható parkoló vidékek tengerére és szigeteire. Úgy hogy a csoda várása is beteljesült, miképpen Schwajda György Csodájában is az valahogyan így megtörténhetett.

Így aztán behajózhattam én is a koldus fürdőzők nagy-nagy táborába.

Bár a Maximális főnök tiszteletlensége személyem iránt, a megjelenés végett történt elmaradásában, még a mai napon is elmaradt, így aztán örök adósommá téve önmagát ezzel a szép cselekedetével.

A korábbi „helyettese” ugyan ismét előkerült, de Racsni úr terminátorköpönyegét immáron személyesen ő vette fel és át. Meg aztán ő is beállt a duett női leánykórus mellé triónak, mint hatásos harmadik személyként énekelni…

Gyönyörű hangzása volt, ahogyan mint harmadik kórustagként ő is felállt, vagy kiállt kánont és szonátát énekelni a beszédben a korábbi lányok általi elmondottakat megismételve.

Azóta, ezt a kabaré skarlátbélyeget lemosta az élet, és annak a tisztító vize.

A hét, így aztán úgy tűnik, öröm véggel, azaz Happy End -del végződött.

A háborúk és a csaták is véget értek, s miként én, és sok-sok honfitársam, az életnek tengerében hánykolódva, fürödve, lefürödve, viszi a hajóinkat messze, messze az élet szele, erre, s arra.

Mellyel sokszor a reménység fokának ütközve, megfeneklik vagy kiemelkedik hajóink hada, vagy talán elsüllyed, és úsznunk kell tovább az árral, a végtelen életnek beláthatatlan vizein, megnyugvást keresve, vagy találva a messzi szirteken.

Tudom, amikor Gibraltár hatalmas láthatatlan víz alatti oszlopai mellett haladunk el az ismeretlenbe, lehet, hogy mi képviseljük, vagy képviselhetjük e nemzetet. Mely a miénk, és másé nem is lehet…

Azonban azt sose ne felejtsük el, hogy a derű, a jókedv és a vigalom, oly kelléke e földi életnek, hol a múlandó is megszépül, és az maradandó szép emlékké lesz, sőt, még a sírig tartóan is elkísérhet mindnyájunkat, a szíveknek melegségében.

Révész István

About the author

Related Posts

Leave a reply

Clean
Last scanned on:
2013-04-17 09:53:23