Az örökség

06 márc, 2012

Buza Edina író, újságíró, az Amerikai- Magyar Hírújság Nagyvilág – Utazás rovatvezetője. Edinát hallhattuk rádióban, láthattuk televízióban és számos más lapban is olvashattuk írásait, publikációit. Dolgozott, mint szerkesztő – riporter, de térségi tudósítóként egyaránt megállta a helyét. Képzett újságíró, író, aki a médiában jól tudja kamatoztatni kreativitását, írói sokszínűségét.

Edina több kötetes íróként is jól ismert az irodalmat szeretők táborában, de itt kiemelném, hogy az informatikában is jártas. Életvitelére jellemző a pontosság, hitelesség és a felkészültség.

Milyen voltál kislánynak, és mennyire vonzott már akkor az írás, olvasás?
-Nagyon szerettem olvasni, ám az írás akkor még nem igazán tartozott a kedvenc időtöltéseim közé. Olyan gyerek voltam, akit minden érdekelt, ilyenkor megnyíltam, igaz voltak olyan pillanataim is, amikor elvonultam és bezárkóztam az én saját kis világomba.

Iskolás éveidben már érezted, hogy más vagy, mint diáktársaid? Mennyire volt nehéz megfelelned a tanáraid elvárásainak?
-Igen, éreztem. Ez a „más”nem a tanulmányaimban, inkább egyfajta túlérzékenységben nyilvánult meg. Sokáig nem értettem, hogy miért látok néha gyökeresen másként egyes dolgokat, mint az ismerőseim, vagy a barátaim. Nem volt könnyű, hogy sok mindent jobban a szívemre vettem, mint kellett volna. Aztán végül elég sok idő telt el, mire rájöttem, hogy ez az érzékenység is fontos. Sőt, azt gondolom ma már, hogy ehhez a munkához, az újságíráshoz, és az íráshoz nélkülözhetetlen. Az empátia munkánk alapja. A tanáraim elvárásának nem nagyon feleltem meg, inkább a számomra érdekesebb tantárgyakra koncentráltam. Ilyen azonban igen kevés volt, – mondja mosolyogva. Soha nem szerettem a „kötelező dolgokat”, inkább csak azzal foglalkoztam, ami érdekelt.

 Mikor fogalmazódott meg benned először, hogy újságíró leszel?
-Ez is még a gyermekkoromhoz köthető. Nagyszerűnek tartottam, hogy kedvenc műsorvezetőim, tudósítóim, újságíróim számos érdekes emberrel találkozhatnak. Úgy gondoltam, hogy ez egy olyan kapu, amely kinyitja az ember előtt a világot!

Mi inspirált az első könyved, majd a második megírására, és min dolgozol jelenleg?
-A könyvírást nem terveztem. Én sem értettem, hogy jött! Ám azt tudom, hogy nem lehet programozni. Sajnos! Igen, ahogy mondod, ahhoz valamiféle inspiráció kell. Az első könyvem, Az örökség megtörtént eseményen alapszik. A nagymamám Amerikában élt, Magyarországról költözött át. Kalandos élete volt, amelyet én már csak utolsó éveiben ismerhettem meg. Kissé regényesítve, tehát további szereplőket beleálmodva, mozgalmas eseményeket belekeverve örökítettem meg a történetét. Nem minden valódi hát benne, de a fősodrás kétség kívül. A második könyvem születése „A lány és az úrvezető” számomra is hihetetlen volt. Egyszerűen jött. Egyik gondolat a másik után, egyik mondat a másik után… Bármikor, bárhol voltam, fel tudtam venni a fonalat az íráshoz,, mindegy mit csináltam éppen. Az egész könyv egy mese, egy vidám kitaláció, amelyet én magam is végignevettem, amikor írtam. Semmi komoly alapja nincs. A főszereplőimet részben az előző könyvből kölcsönöztem. Nincs benne semmi „irodalmi mélység”. Annyi sincs benne, mint egy doboz szardíniában… De nagyon kedvesnek találom! A jelenlegi könyvem más lesz, mint az előzőek. Komolyabb…

Melyikhez kötődsz leginkább?
-Melyik a legkedvesebb? Kezdő vidéki tudósító voltam, amikor egyszer szóltak, hogy egy óra múlva Závada Pál író – olvasó találkozó lesz, és készíthetnék a nagyszerű íróról egy riportot. Nagyjából ismertem a munkásságát, ám egy óra közel sem volt elegendő ahhoz, hogy alaposan felkészüljek írói múltjából. Jöttek hát a szokásos, bevált kérdések. Ebből egyik az volt, hogy melyiket szereti a legjobban? A válasz egyszerű, kimért és ellentmondást nem tűrő volt: „Mindig a legutolsót!” Nem értettem, gondoltam, talán nem vett komolyan. Aztán rájöttem, hogy a legnagyobb igazságot mondta, hiszen, aki a legutolsót szereti, az mindet szereti! Én is így vagyok, mindkettő az én gyermekem. Még az elsőről a családom jut eszembe, addig a másodikról a vicc, a nevetés. Ez utóbbi megszületéséhez talán régi olvasmányaim is hozzájárulhattak. Rejtő Jenő, vagy P.G. Wodehouse. Szeretem a nevetést és azt vallom, hogy ha valamivel időt töltünk, akkor az kikapcsoljon és szórakoztasson!

Rádióknál, televízióknál is dolgoztál. Itt milyen munkaköröket töltöttél be és mi volt a feladatod?
-Voltam a Rádió 1 vidéki térségi tudósítója, majd Pesten dolgoztam a Civil Rádiónál és a Rádió 17-nél is. Helyi és kerületi Televízióknak is készítettem anyagokat. A munkaköröm szerkesztő-riporter volt. Ez a munkakör a hírek felkutatásánál kezdődik, majd az illetékesek megszólaltatásán keresztül folytatódik, végül a vágószobában végződik. Olvastam, aztán telefonáltam az interjúalanyoknak, majd az operatőr kollégákkal a helyszínre mentünk, és elkészítettük az anyagot. Ám a rádió más. Jobb. Szerethetőbb. Nyugodtabb. És nem csak azért szeretem jobban, ahogy egyik kollégám jól megfogalmazta, hogy a tv kerekít, a rádió slankít. Hát persze, a hang mögött mindenki karcsú.

Írásaidat olvasva örömmel tapasztalom az igényességet, az objektivitást, valamint a hitelességet. Mitől hiteles egy újságíró?
-Köszönöm! Azt gondolom, ezt a munkát egyéb hozzáállással nem is szabadna végezni. Én még tanultam a szakmát, ahol rengeteg etikai kérdéssel is foglalkoztunk. Úgy vélem, a privát életben is ügyelni kell a hitelességre. Hát még ahol ezrek olvasnak. Sajnos azonban sok helyen ez már nem érték. A szakmában sok a silány, szenzációhajhász, értéktelen termék. Szomorú, de ki tudja miért az a legkelendőbb.

Napjainkban szerinted van igény a jó könyvekre, újságcikkekre?
-Azt hiszem, van igény. Nem gondolom, hogy kevesebbet olvasnánk manapság, mint régen, csak máshogy. Az internet elterjedésével is olvasunk, nem is keveset. Ám, hogy jót –e az kérdés! Merem remélni, hogy igen, hogy az érték maradandó és örök…

Mi a véleményed a sikerről, karrierről és a kudarcról, te magad, hogyan éled ezeket meg?
-Manapság egyre inkább azt látom, hogy nem azok a sikeresek, akiknek igazán annak kellene lenniük. Sajnos sem emberi pozitív tulajdonságokban, sem szakmai rátermettségben nem bővelkednek azok, (illetve közülük csak nagyon kevesek) akik ma túlnyomó részben szerepelnek a magyar média palettáján. Butaság lenne azt gondolni, hogy az ember nem vágyik sikerre. Mindenki arról álmodik, hogy megfeleljen, hogy elismerjék, és tudja bántani, amikor az értéktelenség dominál. Sőt! Amikor példaként is ilyesmi áll a gyermekek előtt, mert ha nem akarják is azt látják manapság a tv-ben. Szomorú, hogy ma már az óvodások is playmate-k akarnak lenni, nem becsületes családanyák.  Az én karrierem is változó. Kudarcot is átéltem, nem is keveset. Szerencsére pozitív alkat vagyok. Felállok, és hátra sem nézek, úgy megyek tovább.

Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy. Ha mégis van némi szabadidőd, azt mivel töltöd el?
-Válasz: Jó kis filmeket nézek, ha tehetem, szórakozni járok, vagy utazgatok. Ám előfordul, hogy pihenésként félrevonulok valami jó könyvet olvasni, vagy szorgalmasan jegyzetelek a blogomban.

Tamás István