Egy és más Hollywoodról (1)

31 jan, 2012

Kótyagosan érkezik az ember Hollywoodba és az utolsó párórai utazástól szédülten a lágy klíma, a pálmaerdők, a végtelen és intenzíven illatozó narancs-rengetegek elbódítják az embert, úgyhogy amikor Hollywoodba megérkezik, szinte nem is látja már, amit néz. Egész más az első impresszió, mint a valóság. A lágy klímában, pálmák, narancsligetek, télen érő eprek és télben nyíló rózsák között, ahol az ember a gondtalan, illatos, boldog semmittevésben paradicsomi életet élő embereket sejt. Ahova fehér burnuszokban ténfergő, semmittevő, lusta arabokat képzelne oda az ember, ott égig nyúló felhőkarcolók között lázasan rohanó emberek kergetik a „SZENT DOLLÁRT” és igyekeznek a dollár szent nevében egymás bőrét irgalmatlanul lenyúzni. Hetekig, sőt hónapokig kell ott élnie, sőt dolgoznia az embernek, hogy a természet káprázatos szépségei annyira elhalványodjanak az ember szeme előtt, hogy meglássa ebben a szépségben fészket vert kegyetlen életet, amit az ember plántált oda.

Lassan-lassan megismertem Hollywood életét, ezt a különös őrült, szédült életet, amely egyetlen más nagy-város életéhez sem hasonlít. Itt minden meglepetés, de semmi sem lehetetlen. Az öreg Laemmlenek, az Universal elnökének a feje fölött egy óriási nagy, gyönyörűen berámázott tábla van, amely az egész szobát dominálja és ugyancsak az íróasztalán is előtte, amelyen ez áll: It can be done! Körülbelül így fordítanám magyarra az értelmét: Igenis, lehetséges! Ez mindenre és mindenkire vonatkozik, mielőtt még azt mondta volna akár ő, akár másvalaki: hja, kérem, ez lehetetlen.

Van egy kitűnő amerikai közmondás: „Megállapíttatott, hogy lehetetlen, de szegény bolond nem tud erről, nekiment és megcsinálta.”
Egy volt osztrák tüzérezredes Hollywoodba jött, hogy filmszínész legyen. Sehogyan sem tudott elhelyezkedni. Nem adta fel a reményt, nem lett öngyilkos: elhatározta, ha törik, ha szakad, akárhogy is, de karriert csinál. Ha nem a filmnél, másutt.

Elment egy bakteriológiai intézetbe és laboránsnak jelentkezett.
— Foglalkozott-e ilyesmivel, — ért-e ehhez?
— Ó, természetesen, — felelte barátunk, aki boldog volt, hogy néhány dollárhoz és álláshoz juthat.
Felvették. Kolera- és pestisbacilusok kitenyésztését bízták rá.
Nagyon szorgalmasan kezdett el dolgozni s olyan látszólagos szakértelemmel beszélt főnökének, olyan hozzáértéssel vette kezébe a laboratórium szerszámait, hogy — senki sem gondolt arra, hogy fogalma sincs bacilusokról. Pedig legfeljebb diákkorában hallott valamit a bacilusokról orvosnak készülő barátaitól, s mint tüzérezredes, talán laboratóriumban is megfordult párszor. Kevés tudását nagyon ügyesen tudta értékesíteni. Két hétig kísérletezett, a leglázasabb munkát színlelte. Pontosan felvette fizetését — és csak akkor derült ki, hogy nem is konyít semmihez, amikor munkája eredményével kellett volna jelentkeznie. Milyen véletlen szerencse, hogy kísérletezése nem végződött tragikusan: annyi veszélyes bacilus fordult meg a kezén, hogy azzal három virágzó várost elpusztíthatott volna.

Barátunkat természetesen sietve és csendesen eltávolította a bakterológiai intézet. De ő nem vesztette el sem a kedvét, sem a bátorságát: a két hét alatt látottak és tapasztaltak alapján azonnal jelentkezett egy másik, hasonló intézetnél. Itt már két és fél hónapig dolgozott, s már különb eredményt ért el, mint első állomás-helyén. Közben folyton tanult és mire a harmadik, negyedik, ötödik intézethez került, már kitűnő, képzett és tapasztalt szakember volt, s ma egyike a legkeresettebb és legkitűnőbb specialistáknak. Filmrendezőnek indult és bakteriológus lett belőle. Ez a „semmi sem lehetetlen” adja meg az egész hollywoodi élet színét, ízét és karakterét. Ebből él a koldus, ez ad erőt a pechesnek, ez tartja üzemben, ez fűti, lelkesíti a gazdag, beérkezett embereket. Ezek bölcsen tudják, hogy ugyanúgy, mint ahogyan nem volt lehetetlen, hogy senkiből valaki legyen: az sem lehetetlen, hogy valakiből újra senki lesz.

Egyszer egy családos, egyébként nagyjövedelmű amerikai barátommal találkoztam, aki beszélgetés közben ezt mondta:
— Most már a legfőbb ideje, hogy keressek. Az utolsó öt dollár van a zsebemben. Ha holnap sem találok semmit, akkor letörök.
A hasonló helyzetben lévő európai már az utolsó ezer dollárjánál letörtnek érzi magát. Az amerikai ismeri az élet hullámzását. Tudja azt, hogy az ember életének sikereit és sikertelenségeit ugyanazok a misztikus erők irányítják, amelyek a tenger hullámait, az apályt és a dagályt.
Mert minél többet próbál az ember, annál több esélye van, hogy valami sikerüljön. Amerikában utálják az „úgy-e megmondtam” embereket, ott mindent megpróbál mindenki és csak azután állapítja meg, hogy lehet-e, vagy nem, A nagy hollywoodi filmsztárok nem is állnak meg a sikerüknél. Nem bankba rakják a pénzüket, hanem vállalkozásba fektetik. A lelkek mélyén ott rejtőzik az a tudat: semmi sem lehetetlen s ez új tettekre fűt és sarkal. Nem lehetetlen az, hogy a jó színész egyúttal jó bankigazgató is legyen. A tehetség, amely a legnagyobb emberi kincs, s amelynek hatóköre mindenhová elérhet, nem ismer gátakat, nem ismeri a lehetetlent.

Harold Lloyd élete jellemző példája ennek. Soha “életében nem volt színész. Talált egy embert, aki filmet csinált vele. Krajcárokért. Akkor még sokáig nem volt rajta a híres szemüveg. Tizenkét filmet csinált, amelyeket a világon sehol senki, semmilyen áron sem akart megvenni. Harold Lloydot „fire”-olták. Kitették. Ezzel búcsúztak tőle:
— Uram, az ön filmjei olyan rosszak, ‘hogy ezeket sohasem tudom eladni. Menjen más pályára. Én tudom, hogy nincs lelhetetlen a világon, csak egy: hogy maga valaha is filmszínész lehessen.
— És még ez sem lehetetlen! — válaszolt szerényen Harold Lloyd.
Hónapokig kódorgott kapott fizetésének megmaradt részével, nem cél nélkül, de eredménytelenül. Talán már ő is elért ahhoz a ponthoz, ahová én jutottam, amikor kofferjeim tetején ülve vártam, hogy elutazhassam… amikor egyszer a kiszámíthatatlan véletlen összehozta Hal Roach-csal, a mai világhírű s dúsgazdag burleszk gyárossal. Mr. Roach akkoriban nemrég hagyta abban cowboy-mesterségét.
— Ha csináltam rossz filmeket, miért ne csinálhatnék jókat is? — gondolta Harold Lloyd.
Ha eladtam ökröket, miért ne adhatnék el filmeket is? — gondolta Hal Roach.
— Álljunk össze! — mondták. S a szót tett követte.

Filmvállalatot alapítottak.
S a kezdet kudarcai után valaki arra a gondolatra jutott, hogy Harold Lloydnak feketekeretes pápaszemet kell az orrára tenni. Harold Lloyd makacsul tiltakozott a pápaszem ellen, de azután mégis meggyőzték: kipróbálta. Sikere volt. Újra levetette a szemüveget. Restellette, hogy a pápaszem arat sikert s nem az ő tehetsége. Újra megbukott. S a siker és érvényesülés rákényszerítette a pápaszemre.

Harold Lloydnak nem volt igaza, amikor haragudott a pápaszemre. Nem a szemüveg aratta a sikert és nem Harold Lloyd, hanem a kettő együtt: Harold Lloyd a pápaszemmel az orrán. Azóta sok száz színész tett már feketekeretes pápaszemet az orrára, de bizony eredménytelenül. A Harold Lloyd sikerét nem érte el vele egy sem.
A sikert nem egyszer lényegtelen apróságok hozzák meg és robbantják ki.
Mint ahogy Chaplin megtalálta azt a ruházatában, Harold Lloyd a jelentéktelennek látszó pápaszemben és mindkettő nagy, átható sikert aratott.
Nincs lehetetlen: Harold Lloydból mégis színész lett, ünnepelt, híres színész. Első filmjei, amelyeket sehogyan sem tudtak eladni, és amelyeket már majdnem a szemétbe dobtak, — most egyszerre nagyon kapósak lettek. Harold Lloyd sohasem ijedt meg attól, ami le-hetetlennek látszott. Egyszer, amikor még Hal Roach-nál dolgozott, filmfelvétel közben felrobbant egy bomba, amelyet a kezében tartott. A robbanás leszakította jobb kezének három ujját tenyerének egy részével együtt és összeégette az arcát.

Szánakozva mondták pályatársai:
— Szegény ember, ez sem játszhat többé filmen.
S elhagyták a barátai, nem törődött vele senki, amíg a kórházban feküdt. Harold Lloyd összeszorította a fogát, szembeszállt az egész világgal, gumiujjakat csináltatott magának s igenis megmutatta, hogy színész lesz, gazdag és híres. És megint igaza volt:

Még ma is ő Hollywood egyik legjobban kereső filmszínésze.
Harold Lloyd nem állott meg a sikernél és a nagy gázsinál. Pénzét, amit szerzett, nem rakta élére, hanem újabb és újabb vállalkozásba kezdett. Ma egyik legelső Los Angeles-i banknak, egyik legnagyszerűbb real estate irodának (telekeladási iroda) és még sok egyéb eredményes vállalatnak tulajdonosa és vezetője. Nem elégíti ki a fejedelmi pompa, a hallatlan vagyon és a nagy siker, ami körülveszi, hanem megy, verekszik, törtet tovább előre, mert tudja azt, amit egész élete is bizonyít: semmi sem lehetetlen.

Ott van Ruth Roland. Jó nevű sztár volt, de az egészen nagy sikerhez nem ért fel sem tudása, sem képessége. Valami azonban vitte előre és nem engedte nyugodni. Lehet, hogy nem, mint színésznő tehetséges, gondolta, de tehetséges és eredményt kell elérnie. Telkeket vásárolt, közvetített és adott el. Ma: — sokszoros milliomos. Los Angeles egyik legforgalmasabb része a Wilshire Boulevard-on az övé. Roland Square a neve.
És ott vannak a többiek. Talán nem érdektelen elmondani, hogy Richard Dixnek, az igazán népszerű amerikai filmsztárnak, nagy birtoka és szarvasmarha-tenyészete van, amelyet ő maga vezet. Jack Holtnak Texasban hatalmas birkatenyészete, valamint pompásan, szakértelemmel vezetett gyapottermelése van. Louise Dressernek autómosodái, garázsai és autójavító-műhelyei vannak. Douglas Fairbanks és Mary Pickford vagyonuk legtekintélyesebb részét filmműtermeik bérbeadásával, telekvásárlásaikkal és egyéb üzleteikkel szerezték. Két kitűnő rendező-céget alapított s a város három legkülönbözőbb részén gőzmosodát állított fel. Szóval Hollywoodban semmi sem lehetetlen. Ott tényleg igaz, ami Európában többnyire csak frázis, hogy mindenki kivétel nélkül tarsolyában hordja az érvényesülés marsallbotját.

Óriási különbséget fedeztem fel Hollywoodban az európai és az amerikai ember mentalitása között. Ez pedig az, hogy Európában minden ember tisztességtelen, amíg be nem bizonyítja, hogy tisztességes, Amerikában pedig minden ember tisztességes, amíg be nem bizonyítja, hogy tisztességtelen. Ez a helyes elv teszi lehetővé, hogy mindenki mindenkivel szóba áll vagy társul, ha az valami egészséges ötlettel áll elő. Amerikában a tisztesség olyan magától értetődő szükségesség az általános, komoly üzleti életben, mint a tiszta gallér az úri társaságban. A tiszta gallért senki sem veszi észre, csak a piszkosat. Azt azonban mindenki és azonnal. Amerikai közmondás: Ha engem valaki egyszer be tud csapni, akkor ő az ügyes. De ha másodszor is be tud csapni, akkor én vagyok a buta. Az amerikai jóhiszeműsége — egyik titka volt az elmúlt amerikai prosperitásnak és hogy abban csalódott, az egyik titka a mai nagy zavaroknak. És azt hiszem, hogy ez a jóhiszeműség leghatásosabb fegyvere lehet majd a mai szörnyű viszonyok ellen folytatott harcában. Amerikában nincsen előítélet. Semmit sem számít, amit az ember azelőtt csinált. Hatalmas general managerekből egyik napról a másikra lesznek újból jelentéktelen kulik — és fordítva. Ismertem egy general managert, aki hatszor volt general manager és hatszor újra a legszerényebb kis alkalmazott. A sztárok koronázatlan királysága nem a múlt teljesítményeitől függ, hanem a „ma” box office jelentéseitől (pénztárjelentéseitől). A hatalmas gázsit sohasem a tehetség, hanem a siker: a filmjeiből befolyó nyereség szabja meg. És éppen ezért: bármilyen nagy is valakinek a fizetése — igazságos. A legnagyobb sztárok tehetetlen bálványként dőlnek össze abban a percben, amikor a filmjeik nyereség kimutatása nem áll arányban a nekik fizetett gázsival. Hollywoodban nincsen szentimentalizmus. Egyik nagy film-vállalat volt general managere, ma öreg korára a fia — bejelentő altisztje. A fia nagyfizetésű general manager, — mint az apja volt néhány évvel ezelőtt. Érdekes, hogy  Amerikában   ebben   senki   semmi  különöset   sem talál. Még az apa és a fiú sem.

Hollywoodban sohasem kell a reményt feladni és sohasem szabad se a sikert, se a sikertelenséget véglegesnek tekinteni. Itt nincs végleges állás, végleges vagyon, végleges boldogulás, végleges boldogtalanság. Találó szólama erre az amerikainak: Never say never. Azt jelenti: Sohase mondd azt, hogy soha.
Az érvényesülés minden percét ki kell verekedni, ki kell kényszeríteni.
Az amerikai élet természetéből fakad, hogy Hollywoodban mindenki a legféktelenebb „gambler”, játékos. Utolsó percéig, utolsó centjéig tele van reménnyel, s azzal játszik. A sok példa közül egyike a legérdekesebbnek az, amely a szemem előtt folyt le.
Joseph von Sternberg Hollywood egyik legletörtebb, legkevesebbre becsült, leglényegtelenebb embere volt. Folyton azt állította magáról, hogy hallatlan tehetség. Ő tudná a legjobb filmeket rendezni. Közben segédoperatőr volt kis filmtársaságoknál. Mindig önérzetes, mindig önbizakodó. Mikor otthagyta állását, amely nem felelt meg neki, hónapokig mászkált minden foglalkozás nélkül Hollywood utcáin. Majd átjött Európába, ahonnan szintén szárnyaszegetten, csalódottan, eredménytelenül tért vissza.

Ekkor azután összetoborzott néhány ismeretlen nevű színészt, a’kiknek úgysem volt munkájuk s rávette őket, hogy csináljanak vele egy filmet, fizetés nélkül. Az elérendő esetleges nyereségből majd együtt részesednek.
Hosszas rábeszélés után talált „pénzembert” is, egyik barátját, aki hajlandó volt egész vagyonával — három-ezer dollárral ezt a filmvállalkozást „finanszírozni”.
Szabadban és műteremsarkokban, ahol nem kellett bért fizetni, — végre elkészült a film. Senki sem vette komolyan. Furcsa volt, újszerű, nem akarta megvenni senki. „The Salvation Hunter” (A boldogulást vadászók) volt a film címe.
Joseph von Sternberg újabb akarását már kudarcnak könyvelte el mindenki. Mosolyogni kezdtek rajta, amíg azután a kiszámíthatatlan véletlen a kezébe nem vette a sorsát.
Elmondta borbélyának, hogy van egy filmje, de nem tudja eladni.
— Megnézhetem azt a filmet? — kérdezte a derék figaró.
A borbély megnézte a háromezer dolláros filmet. Nagyon tetszett neki.
Ugyanez a borbély borotválta Charlie Chaplint is. Elmondta, hogy látott egy filmet. Szenzációs! Megmutatta Chaplinnek. Chaplin azonnal magához hívatta von Sternberget és szerződtette. Abból az emberből, aki pár nappal ezelőtt még munka nélkül, elcsüggedve mászkált az utcán, egyszerre nagyfizetésű, befutott rendező lett.

Később a Paramount szerződtette. A következő szezonban az ő filmje az „Underworld” volt, a Pararamount legnagyobb sikere. Joseph von Sternberg tízezer dollár külön jutalmat kapott gyárától s megkapta a rendezők aranyérmét is, amelyet előkelő zsűri ítél oda minden évben a legérdekesebb film rendezőjének.

A véletlen Hollywoodban rendszeres. A véletlen itt éppen olyan organikus része a boldogulásnak, mint maga a szorgalom, tudás, vagy pláne a szerencse.
A szerencsés véletlenre joggal építhet minden hollywoodi aranyásó, de leginkább mégis a tehetséges.
Szinte szállóige az, hogy Hollywood a világ legerkölcstelenebb városa, sehol sem szegik meg annyiszor a hatodik parancsolatot, mint itt. Igaz, a hatodik parancsolatot megszegik, de semmivel sem többször, mint akárhol másutt. Sőt, ha statisztikát készítenének a szerelmi életről, egészen biztos, hogy ebben az összeállításban Hollywood, a nagy rekordok városa, majdnem a legutolsó helyen kullogna. Mégis, mi az oka annak, hogy Hollywoodnak rossz híre terjedt el. Ha kiejtik a gyönyörű kaliforniai város nevét, az ember szinte önkénytelenül is a filmre és a „filmnépség” szerelmi botrányaira, válásokra, szerelmi szenzációkra gondol.  Más városban talán éppen annyi, sőt bizonyára sokkal több szerelmi botrány játszódik le, mint a filmvárosban s mégis Hollywood a megbélyegzett város, a modern Sodorna. Miért? Itt sok híres ember él, sok világhírű sztár, akik állandóan a világ érdeklődésének középpontjában állnak. Minden mosolyukra, minden hangos szavukra ezer és ezer újság, millió és millió ember figyel fel és a világ kíváncsiságának összes reflektorai ide világítanak.

A sztárnak nincs magánélete. A sztár élete — a közönségé. A közönség szigorúan, kíméletlenül ellenőrzi minden lépését: a sztár állandóan az érdeklődés reflektorfényében áll a porondon. Az amerikai közönség tolakodó, fékezhetetlen szeretete, rajongása nem ismer határt: mindent tudni akar kedvencéről, bele akar nézni a veséjébe, s be akar kukucskálni a hálószobája ablakán is.   Mert az ő kedvenc sztárja — az Ő tulajdona.   Jussa van tehát hozzá.

Bánky Vilmát, amikor egyszer Chicagóba utazott, majdnem szétszedték az állomáson. A riporterek a vonat ab-lakán át még a hálókocsijába is bemásztak. S amikor Chicagóba érkezett, a lelkes tömeg egyszerűen — elsodorta. Hetekig kellett pihennie a lelkes fogadtatás után. Igazán nem csoda, hogy az idegei felmondták a szolgálatot, mert Chicagóban egyszerre nyolc-tíz moziban kellett személyesen megjelennie és hálát rebegnie a közönségnek a hálás ünneplésért. És csodálatos volt Bánky kitartása. Mint egy igazi filmhős tűrte és teljesítette az előírt programot. A munka annyira leköti, kifárasztja a sztárt, hogy alig ér rá a szerelemre. Egészen biztos, hogy akármelyik nagyvilági asszonynak több ideje van a flörtre, jobban ki tudja hasznáni az erre kínálkozó alkalmat, mint a szegény agyongyötört filmsztár. Kit érdekel azonban Mrs. Brown, Madame Dupont, Frau Schwartz, vagy Kovácsné asszony szerelmi élete? Legfeljebb harminc-negyven embert, a közvetlen környezetét. Greta Garbo, Pola Negri, Dolores del Rio, Clara Bow vagy Bánky Vilma házassága, szerelme, vagy válása csemege az amerikai sajtó és közönség számára. Ha velük történik valami olyan, ami közönséges emberek mindennapi életében tán fel sem tűnik, akkor abból már címbetűs szenzáció lesz és San Diegótól a Fidzsi-szigetekig és Stockholmtól New Zealandig minden valamirevaló újság átveszi az amerikai újságoknak sokszor erőszakkal felhajszolt, kellő fantáziával kiszélesített szenzációját. S a lapok hírei nyomán millió és millió újságolvasóban alakul ki szinte akaratlanul a vélemény: kegyetlen egy démon lehet az a Greta Garbo, szörnyű liliomtipró az a Chaplin, rettenetes, erkölcstelen város az a Hollywood.

Pedig nem ez az igazság. Ha a sztár filmjeiben akár a legvadabb, legéhesebb vámpír és ezzel együtt az bizonyos mértékben, a közönség tudatában is, azért magánélete csendes, szerény, eredménytelen lehet. Itt van például mindjárt Greta Garbo. Azt hiszik róla, eszi a férfiakat, pedig teljesen visszavonult, majdnem zárdai életet él, különösen amióta felfedezője és legkedvesebb barátja, Mauritz Stiller, a zseniális svéd rendező meghalt. Garbót a lehető legritkábban lehet látni férfitársaságban és estélyeken is csak ritkán, kivételes alkalmakkor jelenik meg. Szerény, szótlan, mondhatnám unalmas. Társaságban félrevonul, nem szívesen táncol, korán hazamegy, és csak akkor beszél, ha kérdezik. Greta Garbo nem annyira „rejtélyes Sphinx”, mint ahogyan azt már annyiszor mondták és írták róla, hanem inkább a „néma Sphinx”. De még csak az sem. Egyszerű, rendes, hétköznapi ember, aki békében akar élni és magánélete semmivel sem mozgalmasabb, érdekesebb, mint sok százezer más asszony élete. Neki azonban még csak rá sem szabad nézni egy férfira, mert akkor az rögtön a — szeretője… akit ő megbabonázott a démoniságával. Ami pedig általában az amerikaiakat illeti, nincsenek berendezve az intenzív szerelmi életre. Itt a szerelem nem életszükséglet, hanem inkább szórakozás, időtöltés. Hollywood életében a szerelem a legritkább esetben probléma, náluk a munka láza és izgalma a lehető legminimálisabbra fokozta le azt a vágyat, azt az emóciót, amely az európainak majdnem egész életét mozgatja.

Az amerikai és különösen a hollywoodi házasság, vagy liaison inkább a pajtásságon alapszik, mint a szenvedélyeken.
Megdöbbentett és meglepett egy nagyon csinos hollywoodi nő vallomása a férjéről.
— Férjem nagyon szeret — mondta —, mindent megkapok tőle, amit csak akarok. Igaz, ritkán látjuk egymást, mert ő a munkájának él. A munkájába szerelmes, engem csak szeret. Egy héten legfeljebb egy-szer van nyugodt félóránk, amit a szokásos „struggle for life” gondjai és izgalmai nélkül tölthetünk el ott-honunkban. Kapcsolatunk egymáshoz józan és zavartalan, de sajnos, az isteni szép illúziók és romantika minden nyoma nélkül. Nincs ideje ahhoz, hogy hosszabb ideig és becéző gyengédséggel foglalkozzék velem, szólítja a kötelesség, hívja a munka.
— Na és a boldogság?
— Boldogság? Ó, igen, a boldogságot is ismerem: — a filmből.
Van ilyen házasélet mindenütt — tudom, de Amerikában ez a tipikus.
Az amerikai életéből hiányzik a szerelem romantikája és éppen ezért ezt kívánja, követeli sokkal fokozottabb mértékben a filmeken. S mivel az amerikai a szerelemről szeret leginkább a „fülébe húzatni”, a film-vállalatok ezzel hegedülik ki a zsebéből a pénzt. Ez az oka, hogy az amerikai filmek legnagyobb része szerelmi sziruptól csöpög.
Többnyire úgy vannak az amerikaiak a szerelemmel, mint Verne Gyula az utazással. A legszenzációsabb utazásokat írta meg, s országa határát soha másképp át nem lépte, mint — térképen. Vagy Petőfi, aki csodákat zengett csodálatosan a tengerről és sohasem látott tengert. Az amerikai lelkesedik, rajong a nagy, az őrült szerelemért, de leginkább csak a mozi vásznán van része benne.

Ha ismerjük az amerikai nőt és férfit, megértjük, hogy miért egyforma az amerikai film kilencven százalékának receptje. A szabályos filmrecept szerint a leg-szebb, legelegánsabb, legokosabb, legbecsületesebb és legerősebb férfi a betolakodó intrikus vagy intrikusok ellen halálos és hősies küzdelmet folytat a legszebb, leg-erényesebb, legbájosabb, legangyalibb nőért. A nő holtig tartó szerelmét végre megérdemelten elnyerni — és még ma is élnek, ‘ha meg nem haltak. . .
Édesen, minden komoly érzés, szenvedés és lelki probléma nélkül élnek a filmváros görljei is. A fiúk, akikkel együtt járnak, inkább pajtásaik, mint szerelmeik. A tánc, számukra inkább sport, mint kellemes izgalom.      A flört inkább szórakoztatja, mint izgatja őket.
Szerelmük — ha ugyan a velük való érintkezést egyáltalán helyesen és találóan fedi ez a szó — üres, ízetlen, hideg. Semmi. Mint a nagy tömegben készített amerikai hűsítő, ami szörnyen édes, de aminek egy csöpp íze, zamatja nincs, s amelyet megiszik az ember, de nem oltja a szomját.

A filmgörl „good night kiss”-e (mulatság utáni búcsúcsókjai), amit lovagjának ad, nem más, mint a hála és barátság érzésének kifejezése azzal a fiúval szemben, aki magával vitte szórakozni, táncolni. Udvarias köszönet a kellemesen átszórakozott estéért, a harisnyáért, vagy valami más kedves, apró ajándékáért, amelyre az amerikai leány sokkal nagyobb súlyt vet, mint az európai. Hollywood sztárjainak „erkölcstelenségét” még a híres Chaplin-esetek sem igazolják. Kiderült, hogy ebben az ügyben nem a humor koronázatlan királya volt az erkölcstelen — és mégis, a szigorú és sokszor talán igazságtalan amerikai nővédő törvények miatt csak milliódolláros „kártérítés” lefizetésével került ki a bonyodalmas, csúnya ügyből, amely majdnem egész filmjövőjét elsodorta.

A szerelem törvényei és paragrafusai súlyos revízióra szorulnak Amerikában.
Hollywood bizony nagyon sok embert kiábrándítana, aki ott a világszerte reklámozott démonokat és szívdöglesztő hősszerelmeseket keresné és békés családi életet élő háziasszonyokat és nem egyszer otthon illő, csendes, házikabátba bújtatott, pókerező, agyonzúzott öreg fiatalokat találna.
Ronald Collman például csak a legritkább esetben megy el este hazulról egy idősebb barátjával, otthon, a kandalló mellett ül féltizenegyig, s azután lefekszik. Conrad Nagel úgy „szomszédozik’”, úgy él feleségével, mint akármelyik bankhivatalnok. Persze, hogy vannak itt is féktelen, botrányos, duhaj legények, szerelmi lovagok, botrányhősök és nőcsábítók, no de hát ilyenekről hallottam már akármelyik csendes és erkölcsös kisvárosban is. Pestről nem is szólva. Hollywoodban persze minden kis botrány nagyot szól, és messze hallik, de még fel is fújják, míg másutt eltussolják, vagy a város határán kívül már senki sem törődik vele.

A hollywoodi sztárok sokszori házassága se tévesszen meg senkit. Hollywoodban majdnem minden kis futó viszonyt azonnal legalizálnak. Persze, hogy ez nem tart sokáig, De ennek titka: a nővédő törvények, s a „woman club”-ok erkölcsőrző beavatkozása. Mert alapjában véve, milyen ártatlan eset az, hogy például Reginald Denny lángra gyúlt egy kis statisztalány iránt, akit a stúdióban „Bobbs” néven becéztek. Elvette. Mégis mindenki felháborodott, amikor válásáról és nősüléséről olvasott.

Hollywoodban könnyen és meglepetésszerűen házasodnak a sztárok. Lew Cody egyszer egy estélyen összekerült a kitűnő vígjátékszínésznővel, Mabel Normanddal. Udvarolt neki, ittak egy kicsit — s egyszerre csak Mr. Cody autójába ültette Mabel kisasszonyt, százhúsz kilométeres sebességgel Santa Barbarába vitte, felkel-tették a legszebb álmából a bírót s megesküdtek. Reggel azután Lew Cody csodálkozott a legjobban, amikor a reggelije mellé tálalt lapokból megtudta, hogy — nős.
Clara Bow, aki az újságíróknak állandóan fölényes mosollyal jelentette ki, hogy nem akar férjhez menni, — először hasonló expressz tempóban ment férjhez. Harry Richmond vette el, New York egyik legnagyobb és legjobban menő éjjeli mulatójának a tulajdonosa. Clara Bow papája elől járt a jó példával: elvette leányának egyik csinos barátnőjét.

Mindennapi dolgok ezek a házasságok, talán nincs is bennük semmi különös és mégis az amerikai lapok szenzációhajszolása, a közönség lázas, beteges érdeklődése a sztárok iránt — a legegyszerűbb, legemberibb eseményből botrányt kovácsol azért, hogy szürke egyformaságú életében legyen min hümmögnie, csodálkoznia és megbotránkoznia.

Ha közelebbről megnézzük Hollywoodot: csendes, békés, unatkozó, pletykázó telepítvény.
A diner este hét órakor kezdődik. Vacsora előtt körülhordozzák az obligát coctailt kaviáros szendvicsekkel és sózott mandulával. Vacsorához már többnyire kissé mámoros állapotban ülnek le a vendégek. Az igazi hollywoodi mindennel siet. Házat is napok alatt épít. Siet hát az andalító, pityókás állapotot is gyorsan megszerezni. Nála a becsípés nem következmény, hanem cél. Nem az alkoholt élvezi, hanem a kábultságot, ami a nyomában jár. Nem is ért hozzá és nem is akar hozzá érteni. Valószínűleg injekció formájában is szívesen elfogadná az alkoholt, ha mámor járna vele.

Én egyszer, persze még a prohibíció idején, egy estélyen tizenöt dollárt fizettem egy üveg francia pezsgőért, hogy valami nagyszerűt szervírozzak a vendégeimnek. Büszkén kérdeztem meg egyik híres, ivó filmsztárt, kedves barátomat:
— Na, mit szólsz hozzá? Mire ő:
— Remek! Olyan nagyszerűen pukkant, úgy habzik, mint a szappan és úgy gyöngyözik, mint a legerősebb szódavíz.
Szörnyen levert ez a kritika. Bocsánatot kértem nevében Eperney gyöngyétől és megfogadtam, hogy ezen-túl csak Hollywoodban készített, cukorral édesített és tiszta alkohollal alátámasztott szódavizet adok nekik. Egy negyedébe sem kerül és ugyanazt a szolgálatot teszi.
Így egy kicsit illuminált állapotban végigeszik a dinert, amely a legtöbbször levesből, előételből, pecsenyéből és fagylaltból áll.

S most jön aztán a szokásos szórakozás, Nagy vita a filmről és a filmújdonságokról, póker, bridge, tánc, mind ivással átszőve — és a társasjátékok. A „démonok”, „nőcsábítók”, a világhírű Casanovák és botrányhősök körbeülnek és „caffe pot”-ot játszanak, ami körülbelül a mi „fehér-fekete-igen-nem” című „rendkívül elmés” gyerekjátékunknak felel meg.
Ezek után a duhajkodások után, aki dolgozik, fél tizenegykor hazamegy, mert reggel hétkor fel kell kelnie, hogy egész napját a stúdió lázas munkájában töltse. A többi vendég egy darabig még eldőzsöl, azután tizenkettő-egy óra felé szépen hazamegy a társaság. Ki józanul, ki másképpen.
Hogy az ilyen estélyen flört, sőt komolyabb flört is akad, az még nem bűn. Csak akkor lesz azzá, ha a lapokon keresztül a közönség elé kerül, mint valami finom pletyka és az olvasó a világ minden részében fejcsóválva olvassa a pikáns hírt és pápaszemét letéve, megbotránkozva meséli azt el felebarátjának azzal a megjegyzéssel:

— Ezt a Hollywoodot, ezt a bűntanyát, ezt a Sodoma és Gomorrát igazán fel kellene már egyszer gyújtani!
Az irigyelt és megcsodált sztár, akihez dűl a pénz, a gazdagság, aki kényelemben és jómódban tobzódik, éppen olyan küzdő és szenvedő lény, mint mindenki más.

Reggel hét órakor kel. Torna, masszázs, fürdő. Mindez azonban nem a jólétet jelenti, hanem szerves része a munkának. A sztár tulajdonképpen „all round atléta”. Fizikai kondíciója, rugalmassága, külső formája, arcának redőtlensége és tetszetőssége éppen olyan fontos, vagy talán még fontosabb része sikerének, mint maga a képessége. Ezt lehetőleg hosszú ideig fenntartani éppen olyan munkával jár, de talán még több szenvedéssel, mint maga a filmjátszás.
Sovány kis reggeli, grapefruit és birka kotlett, amely nem rontja el a darázsderekat, azután ki a stúdióba, ahol a sztár már reggel nyolc órakor öltözőjében ül és igyekszik még szebbé, még tetszetősebbé varázsolni magán mindazt, amibe világszerte annyi ember szerelmes. Pontosan kilenc órakor „minden ember a fedélzeten”. A rendezőtől kezdve az utolsó munkásig. A felelősség, a sóvárgott siker — ami egyúttal a gázsit is jelenti — rettentő izgalmában folyik a munka déli tizenkettőig. A mindenáron való érvényesülés vágya fűti s teszi még fárasztóbbá a sztár munkáját, mint amilyen. Nem egy-szer a rendkívüli teljesítmények is annyira kimerítik, hogy az erre nem trenírozott embernek ez a párórai munka egésznapi teljesítménynek is sok volna. A lunch roomban, ahol a sztár, statiszta és minden egyéb alkalmazott ugyanabban a teremben, sőt sokszor ugyanannál az asztalnál eszik, a nagyjövedelmű sztár és a lényegtelen jövedelmű statiszta között igazán nincs más különbség: mint az, hogy a statiszta ehet, amit akar s jóízűen jóllakhat, míg a sztár azt eheti csak, amit szabad s a világért sem lakhat jól.

Egyórás szünet után tovább folyik a munka este hétig s nem egyszer újabb egyórás szünet után tízig, tizenkettőig, sőt előfordul, hogy reggelig. Munka után a „projection room” izgalmas percei következnek, ahol az előzőnapi munka eredményét, a kész felvételeket vetítik le.
Hányszor derül ki ilyenkor, hogy az a jelenet, amelynek a felvételnél a legnagyobb hatása volt, vásznon nem hat sehogy sem, hogy újra kell csinálni s hogy elveszett munka és fáradság volt, amit rápazaroltak. Fáradtan, izgatottan, nagyon sokszor csalódottan dől ilyenkor hajnaltájban ágynak az irigyelt sztár. Aludnia kell akkor is, ha egyébként nem tudna, mert másnapra újra kivasalt arccal, frissen és boldogan kell megjelennie a felvevőgép előtt és mímelni a gondtalan, diadalmas ifjúságot. folyt köv……..