Halált okozott a szilikoninjekció

28 okt, 2011

Legalább egy nő meghalt és néhányan közel kerültek a halálhoz, miután nem szakértő orvosok adtak be nekik illegális szilikoninjekciót, hogy formásabb fenekük legyen.

Egy 30 éves nő érkezett a detroiti Henry Ford Kórház sürgősségi osztályára, aki alig kapott levegőt, és vért köhögött. A nő elmondása szerint folyékony szilikoninjekciót kapott fenékformálás céljából. Az eljárás során azonban nem az implantátumokhoz is használatos orvosi szilikont, hanem a barkácsboltokban is beszerezhető ipari szilikont alkalmaztak. A zsíroldó hatású ipari szilikon gyorsan bekerült a tüdőbe, és letapadt a légcsövek falán, mely idővel úgynevezett szilikonembólia szindrómát eredményezett.

“Általában kétféle mellékhatása lehet a szilikoninjekciónak” – mondta Dr. Angel Coz, a detroiti Henry Ford Kórház tüdőspecialistája. “Az egyik mellékhatás a tüdőt érinti, a másik pedig az agyat. A tüdőt érintő mellékhatások az esetek közel 20 százalékában okoznak halált, míg az agyat érintő problémák az esetek csaknem 100 százalékában halálos kimenetelűek” – tette hozzá Dr. Coz.

Már az ókorban is fontosnak tartották az emberek testi hibáik sebészeti úton való megoldását, de ekkor még – egészen a 19. század közepéig – igen kezdetleges eszközök és körülmények álltak a rendelkezésükre. Lássuk, hogyan is alakult ki az ősi módszerekből a mai, modern, korszerű eljárásokat alkalmazó esztétikai sebészet.Már az ősi Egyiptomban is foglalkoztak kezdetleges plasztikai beavatkozásokkal, elsősorban a fáraók és a társadalom felső rétegeinek kiváltsága volt, de azok a módszerek azonban igazán jelentős fejlődésnek csak 2600 évvel ezelőtt Indiában indultak, ahol megcsonkított bűnözőkön már végeztek helyreállító műtéteket. Az altatási és fertőzés-gátló módszerek azonban csak a 19. században tették lehetővé a komolyabb sebészeti beavatkozásokat, a 20. században pedig előtérbe kerültek az esztétikai műtétek, a mellkorrekció és a szilikon-implantátumok.

Sokan gondoljuk úgy, hogy a plasztikai sebészet viszonylag új keletű, a műtéti úton helyreállított testi torzulások eredete azonban 4000 évre nyúlik vissza. Az orvosi feljegyzéseket tartalmazó ún. Edwin Smith-féle sebész papiruszszerint már Kr.e. 1600 körül voltak orrtörést és állkapocs ízületet helyreállító kezdetleges “plasztikai műtétek“. Egyiptomban fontos szerepe volt az esztétikus megjelenésnek, erről tanúskodnak a fáraók halotti maszkjai is. A sérült bőr helyreállításának igénye hívta életre a plasztikai beavatkozásokat, amelyek az altatás hiánya, a fellépő fájdalom és a szigorú vallási előírások miatt csak felszíni sérülésekre korlátozódtak.

A plasztikai eljárások fejlődésében a következő lépések Észak-Indiához köthetők, ahol Susruta doktor az akkoriban igen elterjedt, harcban szerzett orrsérüléseket csonkítás helyett plasztikázással gyógyította. Gyakran előfordult a homlok bőrének felhasználása azon bűnözők esetében, akiknél a büntetés a fülcimpa vagy az orr megcsonkítása volt. A “sebész” Kr. e 600-ban “Sushruta Samhita” elnevezésű, szanszkrit nyelven íródott enciklopédiájában részletesen leírja a helyreállító beavatkozás technikáját, a különböző diagnózisokat és gyógymódokat.

A Római Birodalomban Aulus Cornelius Celsus doktor egyik művében részletesen leírja a megcsonkított fül, ajkak és orr helyreállításának technikáit, amelyek hasonlítanak az Indiában bevett gyakorlatra. A legenda szerint Kr. u. 700-ban a bizánci II. Justitiánus császár trónfosztását követően megcsonkított orrán olyan sikeresen hajtottak végre plasztikai beavatkozást, hogy újra visszatérhetett a hatalomba.

A középkor azonban nem kedvezett a helyreállító beavatkozások fejlődésének, mi több, a 13. században III. Ince pápa a katolikus kánonra hivatkozva betiltott mindennemű műtéti beavatkozást.